9. Mélypont

Valahogy az egész keddi nap eltelt úgy, hogy egyáltalán nem foglalkoztam vele, mi lehet a telefonommal. Tudtam, hogy Vince-nél van, és úgy gondoltam, hogy jó helyen - csak abban reménykedtem, hogy szólni fog, ha esetleg - na persze - Mark telefonálna, és beszélni szeretne velem... Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy megint besötétedett, este van, és én még mindig az ágyamon gubbasztok, a takaró tekergőző mintáit bámulom, és marhára sajnálom magam. Persze, ez valójában nem is önsajnálat volt, hanem annál valami sokkal rosszabb, valami igazi szarság... Mintha az agyam teljesen leblokkolt volna, és most az egész Rowena Wilson-szoftvert újra kéne telepíteni - hát ez bizony el fog tartani egy ideig...

Néha ugyan átfutottak az agyamon kérdések és sejtések, de egy szemernyi erőt sem éreztem magamban ahhoz, hogy megragadjam őket, nemhogy még gondolkozzak is rajtuk - főleg, ha ezek a dolgok problémák voltak (márpedig mi mások lettek volna), amiket pedig meg kellene oldani... Az agyam azonban egy másodpercig sem tiltakozott - egyszerűen messziről hárította az összes támadást, ami az általa mesterségesen létrehozott zombiállapotomat megzavarhatta volna. Így aztán az egész keddi napomat nagyjából egy egysejtű fitoplankton szintjén töltöttem el. Csak ültem és néztem a takarót. Néha megmozdultam, amikor már nagyon elzsibbadt valamelyik testrészem. Később felkeltem és felhoztam a krémlikőrt, majd amikor elfogyott, lementem a whisky-ért és a kóláért...

Aztán este lett, és hirtelen észrevettem, hogy sötét van. Átfutott az agyamon egy kérdés, hogy vajon mióta nem tűnt fel nekem, hogy már besötétedett, de a megválaszolása olyan megerőltető lett volna, hogy inkább hagytam tovaszállni a légüres semmibe.

Szerdán reggel felkeltem, majd fogtam magam, és néhány fejfájás-csillapító betöltése után elindultam a MedFac épülete felé. Nem siettem, hiszen már úgyis elkéstem, meg minek is legyek pontos... Az agyam kába volt, de nem gondoltam, hogy bármi is jobban alakulhatna attól, ha halasztgatom a dolgokat, ráadásul a jelenlegi állapotomban minden annyira mindegy volt...

Az óriási épület elé érve persze megtorpantam, és mintha még a szívem is hevesebben vert volna valamivel. Már kezdtem furcsállani, hogy éppen most kezd valami épkézláb életjelt adni a szervezetem, netán figyelmeztetni szeretne valamire... Végül azonban arra jutottam, hogy ez csak egy ösztönös, automatikus pavlovi reflex, amit az épület látványa okozott. Mert hiába szerettem itt dolgozni, azért minden reggel enyhén feszült idegállapotban léptem be a forgóajtón. És ezt valószínűleg ma fogom utoljára megtenni...

Átsuhant az agyamon egy érzés, ami leginkább egy homályos kérdésre hasonlított, valami olyasmire, hogy muszáj?... De ezt is hagytam inkább, és továbbmentem. Próbáltam senkire se rápillantani, csak egyenesen felsietni a hosszú, kanyargós lépcsősoron a hatodikra - mivel sosem használtam a lifteket, most is erre vitt a lábam.

Bár a tekintetemet végig a padlóra szegeztem, nem tudtam nem észrevenni a felém irányuló pillantásokat. Nem akartam senkinek a szemébe nézni, próbáltam elkerülni mindenféle kontaktust, és semmit nem szerettem volna jobban, mint láthatatlanná válni. Érzékeltem, hogy néhányan rám köszönnek, amit talán viszonoztam, talán nem... aztán megláttam Sarah-t. Tehát elértem Paul irodájáig.

- Hello - mondtam, majd megköszörültem a torkom, mivel nem sok hang jött ki rajta, és épp kezdtem volna elölről, amikor meghallottam a főnök ordítását, hogy azonnal takarodjak befelé. Az ajtóból még visszapillantottam, és beleütközött a tekintetem Sarah-éba, aki összehúzott szemöldökkel, aggódva nézett utánam.

A következő, amire tisztán emlékeszem, az az, hogy zsebre tett kézzel állok a járda közepén, és bámulom a new york-i csúcsforgalmat. Fogalmam sem volt, mióta is szobrozok ott egy helyben. Kicsit olyan volt hirtelen, mintha mély álomból ébredtem volna - végül gyalog elindultam a járdán, és elsétáltam a buszmegálló mellett. Szerettem volna valamivel eltölteni végtelennek tűnő időmet, de nem volt kedvem semmihez, és valamiért a Paul szájából elhangzó mondatok is erősen kaparásztak belülről. Addig mondta a magáét, amíg a fröcskölődése, a sértegetései és a mocskolódása fel nem szakították a magam köré vont burkot, ami addig megóvott a külvilág ingereitől. Végül sikerült neki - a szavai most belülről ordítottak, valahol a lelkem mélyéről.

Elhittem neki, hogy tényleg egy gerinctelen féreg vagyok, amiért abba a kézbe harapok, ami enni ad - meg sem próbáltam megértetni vele, hogy Jesse Wiley nem adott pénzt nekem a hallgatásért, mint ahogy egy másik újság sem egy exkluzív interjúért, sőt senki semmiért - én csak azért nem akarok beszélni erről, mert számomra ez az egész inkább hasonlít egy rémálomra, mint bármi másra... De nem láttam értelmét, hogy akár csak a számat is kinyissam - ugyan minek?... Ezalatt a néhány nap alatt már azt is megbántam, hogy megszülettem - nem, nagyon nem lett volna szükségem most erre a fejmosásra, főleg nem a kirúgásomat közvetlenül megelőzően. Nem értettem, ugyan mi szükség volt erre az egészre, ha egyszer mostantól már úgysem dolgozom többé a MedFac-nél. Paul utolsó nagy belém rúgása...

Bőven elmúlhatott már dél, mire beértem a Central Park-ba - bár órát nem hoztam magammal, így csak a forgalom alakulásából tippeltem meg nagyjából az időt. Nem is tudom, miért éppen errefelé indultam el. Leültem egy padra, de nem maradtam sokáig, mert bár a nap ragyogóan sütött, hideg volt, és a szél is egyre erősebben fújt. Céltalanul tovább indultam. Végül is semmit nem akartam, csak menni, menni valamerre... Nem néztem senkire, nem is érzékeltem a körülöttem lévő embereket, akik valószínűleg - szokás szerint - mind rohantak valahová, főleg így, néhány héttel karácsony előtt. Karácsony... ünnepek... a születésnapom...

Erősen sötétedett, mire elértem azt a széles utat, amelyről az az utca nyílt, ahol a házunk állt. Azaz... Vince háza. Továbbra is ugyanabban a tempóban ballagtam, bár a lábaim már erősen zsibbadtak, és most kezdtem csak érezni, hogy csontig fagytam. A gyomrom liftezett - nem csoda, hiszen egész nap egy falatot sem ettem. A szomjúságot is csak akkor éreztem meg, amikor már a kapuhoz értem. Afra és Boro rövid farkukat csóválva, boldogan üdvözöltek, amint beléptem. Megsimogattam őket, majd sietve beléptem a házba, ahol a meleg hatására azonnal reszketni kezdtem. Alig bírtam kibújni a kabátomból és a bakancsomból, annyira remegett a kezem. A táskámat az előszobaszekrényre tettem, majd besiettem a konyhába és megittam egy pohár vizet, csukott szemmel és úgy nyelve a cseppeket, mintha az életem függne tőlük. A második pohárnak is gyorsan elfogyott a fele, amikor meghallottam, hogy Vince közeledik a lépcsőn.

Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy rájöjjek, nem volt túl jó ötlet ilyen hirtelen meginni közel fél liter folyadékot - a gyomrom hevesen tiltakozni kezdett, így a végén a konyhába lépő férfit majdnem fellöktem, mikor kezemet a számra tapasztva elviharzottam mellette a mellékhelyiség irányába. Hallottam, hogy mondott valamit, de semmit nem értettem az egészből, és abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt.

Pár perc múlva Vince kopogott a mosdó ajtaján, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem, majd újra a vécékagyló fölé hajoltam.

Miután végre sikerült valamilyen szinten életet lehelnem magamba, visszavonszoltam magam a konyhába, leültem az asztal mellé és a fejemet a kemény fára hajtottam. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor a nagy állóóra elütötte a nyolcat.

Vince ott ült velem szemben.

- Hol voltál? - Kérdezte keresztbe font karral.

- Sétáltam - válaszoltam kis szünet után.

- Ilyenkor? És mégis hol?

Összehúztam a szemöldököm.

- Azt hittem, abban egyeztünk meg, hogy nem létezem számodra, Vince. Szóval...

- Tudod nagyon jól, hogy nem így értettem! - Válaszolta dühösen, ami meglepett kissé. Azt gondoltam, folytatni akarja, de mivel végül nem mondott semmi többet, megköszörültem a torkom.

- Remélem, nem azt akarod mondani, hogy aggódtál értem vagy hiányoztam - grimaszoltam. - Itt vagyok, szóval... hagyjuk ezt, jó? Le akarok feküdni!

Felálltam, és bár Vince haragosan felhorkantott, végül nem válaszolt, így ott hagytam és felmentem az emeletre. Nem vágytam rá, hogy bárkivel is beszéljek. Semmire nem vágytam. Gyorsan levetkőztem, belebújtam Mark kinyúlt, régi pólójába, bemásztam az ágyba és beburkolóztam a takarómba. Hallgattam, ahogy a szél újra és újra megújuló rohamokkal bombázza a házat, aztán egyszer csak éreztem, hogy megállíthatatlanul eleredtek a könnyeim. Szerencsére hamar álomba sírtam magam - bár álmok helyett csak feneketlen, fekete mélység vett körül...