A különös szülinapi bulim utáni hétvége egészen nyugodtan telt, azt leszámítva, hogy vasárnap reggel betoppant May, Vince barátnője. Furcsállottam a dolgot, mivel a fiúk hétvégén Atlantában voltak koncertezni, mi meg nem voltunk valami nagy barátnők. Azaz, egész pontosan egyáltalán nem voltunk barátnők, ugyanis nem bírtam elviselni May-t. Feketére festett, hosszú haja volt, tele volt piercingekkel és tetoválásokkal, és amióta összejött Vince-szel, teljesen kiközösítette őt. Szörnyen féltékeny volt mindenkire, aki csak a közelébe mert menni a kedvesének. Persze, nem mondom, hogy a pasi erre nem adott okot, de akkor sem értettem, hogy rám miért fúj, hiszen sokkal régebb óta ismertem az egész bandát, mint ő. Ha annyira akartam volna, akkor akár Vince-szel is összejöhettem volna annak idején - ő legalábbis benne lett volna a dologban. Mark őt mutatta be nekem utolsóként a bandából, és amint megismertem, azonnal megértettem, hogy miért várt vele.
Vince - az Iron Skulls, azaz a banda dobosa - magas, izmos pasas, enyhén kreolos bőrrel, borostás arccal, folyton kócos, fekete hajjal és rengeteg tetoválással. A szemei barnák, enyhén mandulavágásúak, és úgy tud nézni az emberre, mintha a veséjébe látna. Mosolyogni nemigen szokott, csak ha a barátaival van. Amúgy egy ritka nagy bunkó, akiből első pillantásra semmi jót vagy bizalomgerjesztőt nem nézne ki az ember. Ennek ellenére nagyon okos, és van egy jó kis hatodik érzéke - amivel azonnal rájött, hogy nagyon is bejön nekem úgy, ahogy van. És Mark pontosan ezért halasztgatta a bemutatásomat. Nem egyszer előfordult ugyanis korábban, hogy lenyúlták egymás legfrissebb barátnőjét, és ezekből az ügyekből sokszor hatalmas veszekedések és háborúk lettek. Ugyanis Mark-ot sem kell félteni: egy fikarcnyival sem rendesebb, mint legrégibb és legjobb barátja.
Sokáig nem is értettem, hogy lettek ők ketten barátok, hiszen általában - ha éppen nem zenéltek - ki akarták nyírni egymást. Úgy viselkedtek, mint két kiskakas a szemétdombon. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg annyira megegyeznek az erőviszonyaik, hogy valahol a lelkük mélyén tudják: jobb nekik jóban lenni, mint nem.
Rajtam kívül egyetlen állandó lány volt még a bandában: Julie, Stephen-nek, a Skulls gitárosának barátnője. Ő azonban nem kedvelt engem túlzottan, bár nyíltan ezt sosem mutatta. Talán hat éve volt már Steph-fel, és egy kezemen meg tudnám számolni, ezalatt hányszor beszéltem vele tíz mondatnál többet. Na nem mintha bántam volna...
Tehát vasárnap reggel arra ébredtem, hogy a kutyáim szörnyen ugatnak. (Két közép-ázsiai juhászkutyát tartok, akiket imádok. Mindig ők voltak az igazi társaim a mindennapokban, főleg, ha Mark sokáig nem volt itthon. Meg néha akkor is, ha itthon volt... Afra, a lány ordas színű, Boro, a fiú pedig koromfekete és sokkal hosszabb szőrű, hatalmas sörénnyel a nyaka körül. Mindketten négy évesek.)
Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a kertkapu előtt ácsorgó alakot. Hunyorognom kellett, mert a nap ragyogóan sütött, majd amikor felismertem May-t, felhúztam a szemöldökömet. (Persze, hogy ugatnak a kutyáim - még ők sem bírják ezt a csajt.) Magamra kaptam valami épp a kezem ügyébe akadó ruhát és egy kabátot, majd kisiettem az udvarra, hogy beengedjem.
- Helló - mosolygott rám. - Bocs, hogy ilyenkor zavarlak, csak kéne egy pár cuccom, amit itt hagytam a múltkor.
- Persze, semmi gond, gyere csak - válaszoltam, miközben próbáltam eldönteni, mi olyan furcsa a lányon. Sajnos nem tudtam rájönni.
May a kutyákat kerülgetve besietett a házba, szinte meg sem várva, hogy bezárjam utána a kaput. Utána mentem, de mire beértem, már felvágtázott az emeletre - persze bakancsban. Egy pillanat alatt feldühítettem magam. Mély levegőt vettem, miközben lerúgtam a csizmámat, és utána mentem. Ahogy felfelé haladtam a lépcsőn, hallottam, hogy hangosan pakolászik valamit Vince szobájában, de amint felértem az emeletre, becsapta az ajtót maga mögött.
Egy pillanatra megtorpantam, mert éreztem, hogy elönt a méreg. Oké, hogy ez Vince háza (tőle béreltük Mark-kal, mivel neki volt egy másik lakása is a belvárosban, amit a szüleitől kapott, miután lediplomázott), na de ez mégiscsak furcsa volt egy kicsit... May még egy éve sem volt együtt a pasival, szóval nem gondoltam volna, hogy joga van csapkodni az ajtókat abban a házban, ahol amúgy nem is ő lakik, hanem én...
Mire idáig értem a gondolatmenetemben, nyílt is az ajtó, és May ugyanúgy viharzott ki rajta, mint ahogy pár perce a kapun befelé. Majdnem nekem ütközött, mire csodálkozva megtorpant, mintha most venné észre, hogy van itt valaki más is rajta kívül. Szemügyre vettem a hátára dobott közepes méretű táskát.
- Mi van? - Kérdezte.
Hogy mi van?!
- Semmi, csak gondoltam, segíthetek...
- Nem hiszem - válaszolta, miközben végigsiklott a tekintete a kinyúlt pulcsimon és a melegítőnadrágomon. Elég lenéző volt, mintha azt sugallta volna: ő akkor se venne fel ilyen cuccot, ha kényszerítenék. - Amúgy is, már megtaláltam, amit kerestem, szóval... megyek is.
Rám mosolygott, majd kikerült és lesietett a lépcsőn. Pislogtam párat, majd megfordultam és utána mentem, hogy kiengedjem. Az előbb még szándékomban állt megkérdezni tőle, hogy kér-e egy kávét, de hamar letettem róla (nem is bántam, hogy nem marad itt fárasztani engem.) Miután kiengedtem, direkt elszöszmötöltem egy darabig a kapu zárjával, hogy megnézhessem, merre megy. Valami nagyon-nagyon furcsa volt rajta. A viselkedésében. De mi? Talán idegesnek tűnt vagy feszültnek.
Elsétált a sarokig, majd ott beült egy Chrysler-be, ami az út túloldalán várakozott, és ha jól láttam, egy pasi ült a volánjánál, de ebben nem lehettem biztos. Végül visszamentem a házba, és a kávémmal a kezemben leültem a laptopom elé, amit két napja be se kapcsoltam. El is csodálkoztam kicsit, hogy bírtam ki ilyen sokáig gép nélkül, de hát ez a péntek éjszaka összezavart... Jessie... Mmm, még mindig beleborzongok az egészbe, ahányszor csak eszembe jut akár csak egy egészen apró részlete az estének. Nem is tudom, annyira irreális az egész! Olyan, mintha álmodtam volna - és mégsem.
Bridge azt ígérte, átküldi a képeket, amit rólunk csinált a telefonjával. Betöltöttem a Facebook-ot, majd beléptem.
Három üzenetem jött, és egy rakás értesítés. Először gyorsan végigfutottam az üzenőfalat, majd rákattintottam az értesítésekre. Egy csomó szülinapi köszöntőt kaptam az ismerőseimtől, meg néhány lájk az ilyen-olyan bejegyzéseimre. Gyorsan végigfutottam őket, majd az üzenetekre kattintottam.
Ááá, Bridge átküldte a képeket!!!
A szívem hevesen vert, amíg letöltöttem a fotókat a gépre, majd szinte kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor megpillantottam magamat a színpadon, Jessie mellett. Uramisten, ezt a pasit!!! Végiglapoztam a képeket - majd elakadt a lélegzetem, amikor az utolsóhoz értem. A barátnőm tökéletes fotót készített a csókról... Percekig meredten bámultam a képernyőt. Az egész pillanat, amit akkor egy örökkévalóságnak éreztem, megelevenedett előttem. Minden részletet alaposan szemügyre vettem a képen.
Jesse bal kezében tartotta a mikrofont, hanyagul maga mellett. Jobbjával átölelte a derekamat (uhh...). Az egész tartása olyan laza, olyan természetes... Én szorosan hozzá simultam, mindkét kezem a mellkasán, és a mikrofon a jobbomban. A jobb lábamra támaszkodva állok, a bal kicsit hátrébb - mintha éppen arra készülnék, hogy a levegőbe emeljem a sarkam, mint az idióta romantikus filmekben vagy a mesékben, mikor a herceg megcsókolja a királylányt... Nagyon reméltem, hogy ez a mozdulat kimaradt, és nem csináltam magamból teljesen hülyét. Vettem egy mély levegőt, mert mintha már percek óta visszatartottam volna a lélegzetem. Aztán gyorsan rákattintottam a "Következő" gombra, hogy kicsit kijózanodjak és visszatérjek az első képhez, amin még éppen csak az látszik, hogy totálisan zavarban, vigyorogva állok a színpadon a férfi mellett...
De nem ez következett. Volt még egy kép, ami azt bizonyította, hogy ez a csók nem is volt annyira rövid. Az előzőhöz képest nagyjából csak annyi változott, hogy Jesse bal keze nem maga mellett volt - hanem bizony a tarkómon.
Döbbenten pislogtam párat. Hogy mi? Én... én erre nem is emlékeztem! Automatikusan a hajamba túrtam ott, ahol a kép alapján láthatóan Jesse keze volt. Próbáltam valamiféle emléket előhívni az agyamból arra vonatkozóan, hogy ez valóban így történt, de egyszerűen nem emlékeztem rá...
Uhh... Ez... ez egy igazi csók volt!
Nyeltem egyet.
Kis idő elteltével beírtam a keresőbe Jesse nevét és a "színpad" és a "csók" szavakat, de ilyen összefüggésben nem adott ki semmi értelmeset a Google. Ezen elgondolkoztam. Lehet, hogy Bridge-nek igaza volt? Jessie még sosem csinált ilyesmit korábban?
És egyébként én is teljesen megőrültem? Hihetetlen, de most, a képeket nézve jutott eszembe először, hogy nem vagyok normális. Hányan is voltak a koncerten? Ezren? Kétezren? Vagy ötezren? Nem mintha számítana, hiszen bőven elég, ha éppen csak egy olyan ember látta, akinek nem kellett volna...
Összeszorult a gyomrom. Mi van, ha - amint ez nagyon is valószínű - nem ez az egyetlen kép rólunk?... És a kamerák...
Meredten bámultam a képernyőt. Az agyam teljesen lezsibbadt. Lefagyás, rendszer újraindítása...
Oké. Megtörtént. Ezzel már nem tudok mit kezdeni. De mégis hogy fogom megmagyarázni? Persze, lehet, hogy nem is lesz rá szükség, hiszen ki gondolná, hogy pont én vagyok azon a képen, ugyebár... Nem hiszem, hogy annyira felismerhető lennék...
Jaaajj, ugye ezt most nem akarom elhitetni magammal??? Természetesen még Bridge képein is tisztán látszott az arcom...
Behunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Mark ki fog csinálni, ha ezt megtudja. Mit fogok mondani neki? Hogy bocs, nem direkt volt? Vagy hogy nem tehettem semmit? Vagy hogy túl sokat ittam?
Előre tudtam, hogy elvi kérdést fog csinálni ebből - és sajnos igazat kell, hogy adjak neki. Én is magamra venném, ha lesmárolna egy lányt a színpadon a koncert kellős közepén, mindenki szeme láttára. Persze, ő arra hivatkozna, hogy csak a reklám miatt tette... De én mit fogok mondani?
A rózsaszín felhők közül túl hirtelen zuhantam vissza a földre, és úgy éreztem, mintha egyenesen a betonba csapódtam volna. Sürgősen ki kell találnom valamit. A telefonomra pillantottam, ami mellettem hevert az asztalon. Bármelyik pillanatban megcsörrenhet, jelezve, hogy Mark hív. És akkor mit mondok majd neki?
Eluralkodott rajtam a pánik. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom...
Csak hogy csináljak valamit, visszatértem a Facebook-hoz, hogy megnézzem a másik két üzenetemet. Az egyiket Vince küldte...
Vince???
Rákattintottam. Ugyan mit akarhat tőlem Vincent Barroso? Nem mondhatni, hogy gyakran írogat nekem üzeneteket a neten...
"Hello, Baby! Ha az a kis kurva odamenne, ne engedd be! Mondd neki, hogy takarodjon a picsába, vagy etesd meg a kutyáiddal! TSÓK, V."
Kivert a hideg veríték. Gyorsan megnéztem az üzenet dátumát: szombaton hajnali fél háromkor írta, és azt is láttam, hogy a mobiljáról.
Azt hiszem, ezt elcsesztem. Behunytam a szemem és a kezembe hajtottam a fejem. Próbáltam megnyugodni, de csak egyre idegesebb lettem. Vajon mit vihetett el May? Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam és felrohantam a lépcsőn, be egyenesen Vince szobájába.
Olyan óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha legalábbis birtokháborítást készülnék elkövetni - ami nagyjából így is volt. Sosem jöttem még be ebbe a szobába, ha nem volt itt Vince, és akkor is csak nagyon ritkán fordult elő, hogy betettem ide a lábam. Körülnéztem, és próbáltam kitalálni, mi hiányozhat - persze esélyem sem volt rá. Honnan tudhatnám, mi tűnt el, ha azt sem tudom, mi volt itt előtte?
Visszarohantam a laptophoz, miközben már legjobb védekezés a támadás-alapon azt fogalmazgattam magamban, hogy fogom lecseszni Vince-t, amiért nem hívott fel, hanem a Facebook-on írogatott. Miből gondolta, hogy el fogom olvasni a levelét, mielőtt még May idejönne? Ez igazán nem az én hibám!
Aztán eszembe jutott, hogy felhívom May-t és megkérdezem, mit vitt el - de ez elég röhejesen hangzott már gondolat formájában is. Hát persze, biztosan megmondaná, nem?...
Elkezdtem gépelni egy választ Vince-nek:
"Hellóka! Van egy kis gond... May itt járt ma reggel, és én csak most olvastam az üzidet! MIÉRT NEM HÍVTÁL FEL INKÁBB??? Az istenit, Vince!!!" Elküld.
- Bazdmeg! - Mormogtam magam elé.
Gyorsan megnéztem a harmadik üzenetemet. Abby küldte, az egyik kolléganőm. Egy reklámcégnél dolgozom, marketingasszisztens vagyok, ő pedig újságíró a cég által szerkesztett netes pletykaújságnál. Istenem, mit akar?
"Szia, Row! Hát, először is boldog születésnapot! :)"
- Kösz!
"Ott voltam pénteken a Midnight koncerten, tudod, erről írok cikket. :) Szeretnék elsők között gratulálni az ott látottakhoz! Hű, nem semmi! Pedig úgy tudtam..."
Nem is kellett tovább olvasnom. Felkaptam a telefont az asztalról, és azonnal Van-t tárcsáztam. Azért őt, mert a többiek reakciói a következők lettek volna:
Bridge: "Jaj, hagyjál már, Row! Örülj neki, bazdmeg, hogy most a fél világ téged irigyel! Ugyan, kit érdekel, mit szólnak hozzá mások? Titokban úgyis csak irigykednek és féltékenyek rád! Na jó, kicsit én is az vagyok, bár azért kihasználtam a helyzetet, mert szegény ... (itt egy férfinév következne) olyan kis magányosnak látszott, és hát fel kellett dobnom egy kicsit, érted..."
Rosalie: "Na ide figyelj! Elegem van a siránkozásodból! Felnőtt nő vagy, önálló döntéseket hozol. Ha belementél, hát viseld a következményeit - lehetőleg emelt fővel, mert ne égess itt engem ilyen hülye picsás nyavalygással! Igen, ő smárolt le, de te meg hagytad magad, ennyi! Majd máskor nem csinálsz ilyet, és akkor nem kell magyarázkodnod!"
Chris: "Figyelj, Row, most épp vasárnapi ebédre megyünk Sean szüleihez, nem a legjobbkor hívtál. Persze, megértem, de... (suttogva) most nem tudok beszélni!"
Molly: "Tudod, Row, az a legjobb az egészben, hogy Jessie valószínűleg már nem is emlékszik rád. Majd szépen elgondolkozik, hogy ki is volt az a kis szőke tyúk, aki ott vernyákolt mellette, és elcsodálkozik, hogy Robbie Williams nyomdokaiba lépett ezzel a "csókolózzunk a rajongóinkkal"-dologgal... Vagy egy jó kis reklám volt ez is az új lemeznek. Mondtam, hogy idegösszeomlást fogsz kapni, hát most tessék! Mindig igazam van, csak sosem hallgattok rám! Igaza lesz Mark-nak, ha szétveri a fejed emiatt - bár azért ő egy jó nagy paraszt volt veled mindig is... Szóval, végül is megérdemli."
Tehát Van-t hívtam.
- Hellóka - csiripelt bele a telefonba Vanessa, amikor már éppen le akartam tenni.
- Van, bazi nagy bajban vagyok, segíts! - Hadartam. - Ott volt a kolléganőm is a koncerten, és mi van, ha Mark meglát egy képet rólam és Jessie-ről? Segíts, mert nem bírok értelmesen gondolkozni! Mit mondjak neki mégis? Jézusom, ki fog csinálni! Az egész világ előtt leégettem ezzel! Ehhez nem lesz elég egy egyszerű bocsánatkérés! Tudod, milyenek a pasik - ő meg főleg! Mit csináljak???
- Uhh, Row, először is nyugodj meg! - Szakított félbe Van. - Anyám, ilyen lelkiállapotban persze, hogy nem tudsz gondolkozni!
Felvillant az ikon a Facebook oldalamon - levelem jött. Levert a víz. Gyorsan megnéztem, ki írt.
Vincent.
- Ááá, és még ez is!
- Mi van? - Értetlenkedett Van.
- Vince írt, hogy ne engedjem be May-t, de csak azután olvastam, hogy a csaj már elment... Tuti elvitt valamit, amit nem lett volna szabad! - Gyorsan elolvastam az üzenetet, hangosan, hogy Van is hallja. - "Bazdmeg, Row! Folyton a kibaszott FB-on lógsz, és épp most nem néztél rá két napig?????" - Hátradőltem a székemen. - Hát ez remek! Karöltve fognak kinyírni!
- Hé, Row! - Hallottam. - Be tudsz jönni a city-be? Üljünk be valahova!
Pittygeni kezdett a telefonom, jelezve, hogy van egy bejövő hívásom. Vince volt az.
- Van, mindjárt visszahívlak! - Mondtam, majd fogadtam a másik hívást. - Szia, Vince!
- Mi a picsa van veled, Row? - Ordított a telefonba a férfi. - Ne akard már elhitetni velem, hogy rá sem néztél a facebookodra két napja! És mit vitt el az a ringyó? Remélem, még segítettél is neki! Ezért kinyírlak, azt remélem, tudod!
- Hé, álljon meg a menet! - Kiabáltam én is. - Gondolod, hogy beengedtem volna, ha látom, mit írtál? És miért nem hívtál fel, he? Miért a facebook-on írogatsz a kurva telefonoddal? Nehogy már én legyek a hibás!
- Menj a picsába! - Ordította, azzal kinyomta.
- Menj te, bazdmeg! - Mondtam magam elé. A tenyerem nyirkos lett az idegességtől. Gyorsan újra tárcsáztam Van számát. - Na, itt vagyok. Vince leordította a fejem.
- De nem a te hibád, bassza már meg! - Tudtam, hogy Van-t kell felhívnom! - Na, bejössz?
- Nem tudom, mikor érnek haza a fiúk...
- És biztos vagy benne, hogy otthon akarsz lenni, amikor hazaérnek? - Ebben volt valami igazság. - Gyere, talizzunk Pablo-nál, aztán megbeszéljük, jó?
Elolvastam imádom, akarok még!! Mivel még csak az elején tartok nem tudok sok mindent mondani, de imádom a Zenészes sztorikat, általában azok lazák, szexisek, erotikusak drámaiak! Van egy olyan érzésem, hogy ez a történet is hasonló úton halad! Várom a folytatást.
VálaszTörlésPuszi Jud Rider(kollega) :):):)
:) Köszönöm, és oké, jönni fog a többi is! :))) Itt max heti egy frissítés lesz egyelőre - terveim szerint -, de aztán majd meglátjuk... :))) Pussz! Row :)
VálaszTörlés