9. Mélypont

Valahogy az egész keddi nap eltelt úgy, hogy egyáltalán nem foglalkoztam vele, mi lehet a telefonommal. Tudtam, hogy Vince-nél van, és úgy gondoltam, hogy jó helyen - csak abban reménykedtem, hogy szólni fog, ha esetleg - na persze - Mark telefonálna, és beszélni szeretne velem... Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy megint besötétedett, este van, és én még mindig az ágyamon gubbasztok, a takaró tekergőző mintáit bámulom, és marhára sajnálom magam. Persze, ez valójában nem is önsajnálat volt, hanem annál valami sokkal rosszabb, valami igazi szarság... Mintha az agyam teljesen leblokkolt volna, és most az egész Rowena Wilson-szoftvert újra kéne telepíteni - hát ez bizony el fog tartani egy ideig...

Néha ugyan átfutottak az agyamon kérdések és sejtések, de egy szemernyi erőt sem éreztem magamban ahhoz, hogy megragadjam őket, nemhogy még gondolkozzak is rajtuk - főleg, ha ezek a dolgok problémák voltak (márpedig mi mások lettek volna), amiket pedig meg kellene oldani... Az agyam azonban egy másodpercig sem tiltakozott - egyszerűen messziről hárította az összes támadást, ami az általa mesterségesen létrehozott zombiállapotomat megzavarhatta volna. Így aztán az egész keddi napomat nagyjából egy egysejtű fitoplankton szintjén töltöttem el. Csak ültem és néztem a takarót. Néha megmozdultam, amikor már nagyon elzsibbadt valamelyik testrészem. Később felkeltem és felhoztam a krémlikőrt, majd amikor elfogyott, lementem a whisky-ért és a kóláért...

Aztán este lett, és hirtelen észrevettem, hogy sötét van. Átfutott az agyamon egy kérdés, hogy vajon mióta nem tűnt fel nekem, hogy már besötétedett, de a megválaszolása olyan megerőltető lett volna, hogy inkább hagytam tovaszállni a légüres semmibe.

Szerdán reggel felkeltem, majd fogtam magam, és néhány fejfájás-csillapító betöltése után elindultam a MedFac épülete felé. Nem siettem, hiszen már úgyis elkéstem, meg minek is legyek pontos... Az agyam kába volt, de nem gondoltam, hogy bármi is jobban alakulhatna attól, ha halasztgatom a dolgokat, ráadásul a jelenlegi állapotomban minden annyira mindegy volt...

Az óriási épület elé érve persze megtorpantam, és mintha még a szívem is hevesebben vert volna valamivel. Már kezdtem furcsállani, hogy éppen most kezd valami épkézláb életjelt adni a szervezetem, netán figyelmeztetni szeretne valamire... Végül azonban arra jutottam, hogy ez csak egy ösztönös, automatikus pavlovi reflex, amit az épület látványa okozott. Mert hiába szerettem itt dolgozni, azért minden reggel enyhén feszült idegállapotban léptem be a forgóajtón. És ezt valószínűleg ma fogom utoljára megtenni...

Átsuhant az agyamon egy érzés, ami leginkább egy homályos kérdésre hasonlított, valami olyasmire, hogy muszáj?... De ezt is hagytam inkább, és továbbmentem. Próbáltam senkire se rápillantani, csak egyenesen felsietni a hosszú, kanyargós lépcsősoron a hatodikra - mivel sosem használtam a lifteket, most is erre vitt a lábam.

Bár a tekintetemet végig a padlóra szegeztem, nem tudtam nem észrevenni a felém irányuló pillantásokat. Nem akartam senkinek a szemébe nézni, próbáltam elkerülni mindenféle kontaktust, és semmit nem szerettem volna jobban, mint láthatatlanná válni. Érzékeltem, hogy néhányan rám köszönnek, amit talán viszonoztam, talán nem... aztán megláttam Sarah-t. Tehát elértem Paul irodájáig.

- Hello - mondtam, majd megköszörültem a torkom, mivel nem sok hang jött ki rajta, és épp kezdtem volna elölről, amikor meghallottam a főnök ordítását, hogy azonnal takarodjak befelé. Az ajtóból még visszapillantottam, és beleütközött a tekintetem Sarah-éba, aki összehúzott szemöldökkel, aggódva nézett utánam.

A következő, amire tisztán emlékeszem, az az, hogy zsebre tett kézzel állok a járda közepén, és bámulom a new york-i csúcsforgalmat. Fogalmam sem volt, mióta is szobrozok ott egy helyben. Kicsit olyan volt hirtelen, mintha mély álomból ébredtem volna - végül gyalog elindultam a járdán, és elsétáltam a buszmegálló mellett. Szerettem volna valamivel eltölteni végtelennek tűnő időmet, de nem volt kedvem semmihez, és valamiért a Paul szájából elhangzó mondatok is erősen kaparásztak belülről. Addig mondta a magáét, amíg a fröcskölődése, a sértegetései és a mocskolódása fel nem szakították a magam köré vont burkot, ami addig megóvott a külvilág ingereitől. Végül sikerült neki - a szavai most belülről ordítottak, valahol a lelkem mélyéről.

Elhittem neki, hogy tényleg egy gerinctelen féreg vagyok, amiért abba a kézbe harapok, ami enni ad - meg sem próbáltam megértetni vele, hogy Jesse Wiley nem adott pénzt nekem a hallgatásért, mint ahogy egy másik újság sem egy exkluzív interjúért, sőt senki semmiért - én csak azért nem akarok beszélni erről, mert számomra ez az egész inkább hasonlít egy rémálomra, mint bármi másra... De nem láttam értelmét, hogy akár csak a számat is kinyissam - ugyan minek?... Ezalatt a néhány nap alatt már azt is megbántam, hogy megszülettem - nem, nagyon nem lett volna szükségem most erre a fejmosásra, főleg nem a kirúgásomat közvetlenül megelőzően. Nem értettem, ugyan mi szükség volt erre az egészre, ha egyszer mostantól már úgysem dolgozom többé a MedFac-nél. Paul utolsó nagy belém rúgása...

Bőven elmúlhatott már dél, mire beértem a Central Park-ba - bár órát nem hoztam magammal, így csak a forgalom alakulásából tippeltem meg nagyjából az időt. Nem is tudom, miért éppen errefelé indultam el. Leültem egy padra, de nem maradtam sokáig, mert bár a nap ragyogóan sütött, hideg volt, és a szél is egyre erősebben fújt. Céltalanul tovább indultam. Végül is semmit nem akartam, csak menni, menni valamerre... Nem néztem senkire, nem is érzékeltem a körülöttem lévő embereket, akik valószínűleg - szokás szerint - mind rohantak valahová, főleg így, néhány héttel karácsony előtt. Karácsony... ünnepek... a születésnapom...

Erősen sötétedett, mire elértem azt a széles utat, amelyről az az utca nyílt, ahol a házunk állt. Azaz... Vince háza. Továbbra is ugyanabban a tempóban ballagtam, bár a lábaim már erősen zsibbadtak, és most kezdtem csak érezni, hogy csontig fagytam. A gyomrom liftezett - nem csoda, hiszen egész nap egy falatot sem ettem. A szomjúságot is csak akkor éreztem meg, amikor már a kapuhoz értem. Afra és Boro rövid farkukat csóválva, boldogan üdvözöltek, amint beléptem. Megsimogattam őket, majd sietve beléptem a házba, ahol a meleg hatására azonnal reszketni kezdtem. Alig bírtam kibújni a kabátomból és a bakancsomból, annyira remegett a kezem. A táskámat az előszobaszekrényre tettem, majd besiettem a konyhába és megittam egy pohár vizet, csukott szemmel és úgy nyelve a cseppeket, mintha az életem függne tőlük. A második pohárnak is gyorsan elfogyott a fele, amikor meghallottam, hogy Vince közeledik a lépcsőn.

Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy rájöjjek, nem volt túl jó ötlet ilyen hirtelen meginni közel fél liter folyadékot - a gyomrom hevesen tiltakozni kezdett, így a végén a konyhába lépő férfit majdnem fellöktem, mikor kezemet a számra tapasztva elviharzottam mellette a mellékhelyiség irányába. Hallottam, hogy mondott valamit, de semmit nem értettem az egészből, és abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt.

Pár perc múlva Vince kopogott a mosdó ajtaján, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem, majd újra a vécékagyló fölé hajoltam.

Miután végre sikerült valamilyen szinten életet lehelnem magamba, visszavonszoltam magam a konyhába, leültem az asztal mellé és a fejemet a kemény fára hajtottam. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor a nagy állóóra elütötte a nyolcat.

Vince ott ült velem szemben.

- Hol voltál? - Kérdezte keresztbe font karral.

- Sétáltam - válaszoltam kis szünet után.

- Ilyenkor? És mégis hol?

Összehúztam a szemöldököm.

- Azt hittem, abban egyeztünk meg, hogy nem létezem számodra, Vince. Szóval...

- Tudod nagyon jól, hogy nem így értettem! - Válaszolta dühösen, ami meglepett kissé. Azt gondoltam, folytatni akarja, de mivel végül nem mondott semmi többet, megköszörültem a torkom.

- Remélem, nem azt akarod mondani, hogy aggódtál értem vagy hiányoztam - grimaszoltam. - Itt vagyok, szóval... hagyjuk ezt, jó? Le akarok feküdni!

Felálltam, és bár Vince haragosan felhorkantott, végül nem válaszolt, így ott hagytam és felmentem az emeletre. Nem vágytam rá, hogy bárkivel is beszéljek. Semmire nem vágytam. Gyorsan levetkőztem, belebújtam Mark kinyúlt, régi pólójába, bemásztam az ágyba és beburkolóztam a takarómba. Hallgattam, ahogy a szél újra és újra megújuló rohamokkal bombázza a házat, aztán egyszer csak éreztem, hogy megállíthatatlanul eleredtek a könnyeim. Szerencsére hamar álomba sírtam magam - bár álmok helyett csak feneketlen, fekete mélység vett körül...

8. Hol vagyok most...?

Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, hogy szinte még a szemeimet sem volt időm teljesen kinyitni - főleg, hogy a vastag sötétítő függönyök résén beszűrődő egyetlen, élesen ragyogó napfénycsík így ülve éppen az arcomra esett, és belesütött a szemembe. A hirtelen mozdulatra ráadásul mintha egy éles kést döftek volna a koponyámba, vagy mintha az egyszerűen csak szét akart volna robbanni. Fájdalmasan a halántékomhoz szorítottam a kezem, ekkor azonban a csuklóm tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen.

Csukott szemmel, összeszorított szájjal ültem egy darabig, miközben éreztem, hogy a harag mérges íze sebesen kúszik fel a torkomon. Valami mély keserűséget éreztem és feneketlen ürességet, amitől tombolni támadt volna kedvem - ha nem lüktetett volna annyira a fejem és a csuklóm. Végül - minden fájdalmammal dacolva - a szemeim mégis kipattantak, és a fejemet az ajtó felé kaptam. Beszélgetés hangjai szűrődtek be, mászkálás, pakolás...

Lassan letettem a lábamat a földre, majd kikeltem az ágyból és az ajtóhoz osontam. A fülemet egészen az ajtóréshez szorítottam, és úgy hallgatóztam, mint a kisgyerekek karácsonykor.

Mark!

Lenyomtam a kilincset, nem törődve semmiféle fájdalommal és azzal, hogy is nézhetek ki éppen - pedig este még a sminkemet sem mostam le, ami bizonyára csodálatosan mutatott mostanra az arcomon... és az ajtó nem nyílt ki. Mivel a fejem kissé kába volt, beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy engem bizony bezártak ide. Amikor pedig ez a tény végre tudatosodott bennem, a koponyám mintha tényleg apró darabokra repedt volna szét - behunytam a szemem és lecsúsztam a fal mellé, miközben egyre sűrűbben nyeldekeltem, hogy csillapítsam a gyomrom liftezését. Olyan rosszullét tört rám, hogy hirtelen nem tudtam semmivel foglalkozni azon kívül, hogy a testem (vagy a lelkem?) egyensúlyát legalább nagyjából egyenesbe hozzam, és képes legyek a legegyszerűbb értelemben véve bármire is mondjuk a lélegzésen kívül. Remegtem, mint egy nyárfalevél, kivert a hideg veríték, háborgott a gyomrom és az egész szoba forgott velem. Minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy nehogy kidobjam a taccsot, így még arra sem futotta, hogy dörömbölni vagy kiabálni kezdjek, hogy azonnal engedjenek ki innen - de még arra sem volt erőm, hogy egyáltalán elgondolkozzak rajta, mi is történt odakint.

Hosszú percek telhettek el, vagy talán fél óra is, mire annyira kezdett lenyugodni a bennem dúló háború, hogy meg mertem kockáztatni egy mély sóhajt, majd miután ez nem súlyosbította a múlófélben lévő rosszullétemet, megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával is.

Úgy ment minden, mint az ágyba... szóval, minden simán ment, így végül fülelni kezdtem, de semmit nem hallottam. Mintha csak az előbbi hangok, amik kiugrasztottak az ágyból, nem is lettek volna valóságosak, mintha csak képzelődtem volna. Feltérdeltem, majd lassan felálltam, és lenyomtam a kilincset.

Az ajtó kinyílt.

Kis ideig csak álltam és zavartan bámultam a folyosóra, de nem hallottam beszédet vagy mozgást, főleg nem olyan hangzavart, amire az előbb (vagy ki tudja, mikor) felébredtem. Kiléptem az ajtón és lassan elindultam lefelé a lépcsőn. Csak Mark egyik kinyúlt pólója volt rajtam meg egy vastag zokni, a köntösöm valahol a szobában maradt, és bár a levegőt kifejezetten hidegnek éreztem, nem mentem vissza érte. A földszintre érve már rendesen fáztam, és éreztem, hogy az átizzadt póló vékony anyaga a bőrömre tapadt. Mivel senkit nem láttam sehol, és a fejem továbbra is zakatolt, visszaindultam az emeletre, hogy a fürdőben lévő szekrényből előkotorjak valami erősebb, migrénre való fejfájás-csillapítót. Szerencsére szinte azonnal a kezembe is akadt egy dobozzal, amiből rögtön kettőt be is vettem.

Aztán hirtelen mintha a villám vágott volna belém, úgy ért a felismerés: fogalmam sem volt, mennyi az idő, de szinte biztos voltam benne, hogy megint elaludtam, arról nem is beszélve, hogy halványlila gőzöm sem volt, hova tettem a telefonom.

- Uramisten! - Kaptam a szám elé a kezem. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz!!! Igen, tegnap este még megvolt - a nappaliból beszéltem Bridge-dzsel... Megfordultam és futva indultam a lépcső felé, majd beviharzottam a nappaliba. A koponyám továbbra is szét akart robbanni - mennyi idő kell vajon ennek az extra hatékony tablettának, hogy kifejtse a hatását? -, de nem törődtem már semmivel. Először az asztalhoz ugrottam, majd a kanapét forgattam fel (Vince mintha itt aludt volna, legalábbis erről tanúskodott egy itt felejtett takaró és a gyűrött díszpárna), végül letérdeltem és benéztem az asztal, a fotelek és a kanapé alá - sehol semmi.

- Jaj, ne! - Éreztem, hogy már megint kezdek mérges lenni, és a keserűség is újra a torkomat mardosta. Fogtam az egyik földre pottyant díszpárnát, és néhányszor jól hozzávágtam a kanapé széléhez, mielőtt dühösen áthajítottam volna a szobán. Ahogy a fejfájásom egyre gyengült, úgy éreztem magam egyre eltökéltebbnek, hogy valamit tönkretegyek. Fújtatva félrefordítottam a fejem.

A tekintetem a dolgozószoba résnyire nyitva hagyott ajtajára esett. Fogalmam sem volt, miért, de feltápászkodtam, odamentem és belöktem az ajtót. Aztán csak álltam és bámultam - szinte minden hangszer eltűnt. Azaz Mark hangszerei eltűntek. Odaléptem a nagy szekrényhez, aminek nem is olyan régen sikerült nekizuhannom, és kinyitottam. Üres volt - Mark holmijai eltűntek. Visszamentem a nappaliba és kinyitogattam a szekrényeket - Mark majd' minden cucca eltűnt.

Teljesen elfeledkeztem a telefonomról, a főnökömről és az interjúról, sőt, egész egyszerűen minden gondolat elillant a fejemből. Újra visszamentem a szobámba - igen, nagyon úgy tűnt, hogy ez már csak az én szobám -, és odaléptem a beépített szekrényekhez. Mindet kinyitogattam, amikben Mark a ruháit tartotta - természetesen mind ott volt.

Nem tudom, hogy a gyógyszer okozta-e, vagy az újabb sokk, de valamiféle különös, letargikus zombiállapot telepedett rám. Egy ideig csak álltam a férfi ruháit bámulva és azon gondolkoztam, hogy vajon mi is juthatott eszembe az előbb, valamikor. Aztán megfordultam és lassan, kimért tempóban bevonultam a fürdőszobába. A fejem mintha megint rákezdett volna a lüktetésre, és a hideg is rázni kezdett. Ledobtam magamról az átnedvesedett pólót, egyszerűen csak a fürdő közepére, majd a bugyimat és a zoknimat is mellé, és beálltam a zuhany alá.

Lassan, ráérősen  megmostam a hajam, az arcom, és alaposan lesikáltam magam a szivaccsal. Mikor végeztem, kicsavartam a vizet a hajamból és elhúztam a zuhanyfüggönyt - amit abban a pillanatban vissza is rántottam.

- Ó, bazdmeg, Vince! Kopoghatnál! - A férfi éppen abban a pillanatban lépett be az ajtón, amikor én végeztem a zuhanyzással. A mérges, fémes íz erre a nem várt kis közjátékra újra a torkomba kúszott, így nyeltem egyet. A csak nagyon enyhén áttetsző zuhanyfüggönyön keresztül láttam Vince körvonalait, aki egy pillanatra megtorpant az ajtóban, végül azonban belépett.

- Be sem csuktad az ajtót, Row - mondta kimérten. - Talán azt is gondolhattam volna, hogy direkt hagytad nyitva.

- Nem! Természetesen... - véletlenül? Hát ez nagyon hülyén hangzott. - Csak... elfelejtettem becsukni. Kimennél?

Láttam, hogy a törölközőszárító felé lépett, levette az egyik fürdőlepedőt, majd megállt velem szemben, a függöny túloldalán. Innen nézve már kissé túlzottan is áttetszőnek láttam az anyagot, de ahogy néztem, Vince nem is fordította felém az arcát, csak benyújtotta a törölközőmet a függöny mellett. Kikaptam a kezéből és magam elé szorítottam - mintha bármit is érnék már vele. Elrebegtem egy alig hallható "kösz"-t, majd gyorsan szárítkozni kezdtem.

- Miért zártál be a szobába? - Kérdeztem végül, mert eléggé zavart, hogy Vince ott áll, pár lépésre tőlem.

- Nem tudom, miről beszélsz - válaszolta. - Nem zártalak be. Tudod, hogy szorul az ajtó. Viszont beszéltem a főnököddel, azzal a... Paul Doherty, vagy ki, ugye?

Megállt bennem az ütő - még az ajtót is elfelejtettem hirtelen.

- Micsoda? - Kérdeztem élesen és egészen tisztán - és mintha erre a mondatra a fejem is kitisztult volna.

- Mondtam neki, hogy nem óhajtasz beszélni erről a patkány-témáról, és hogyha bármivel próbálkozik, előbb gondolja át ezerszer, hogy biztosan megéri-e majd - folytatta a férfi szenvtelen, mély hangon. Magam köré tekertem a törölközőm és elrántottam a zuhanyfüggönyt. Éreztem, hogy a hajamból a hátamra és a karomra folyik a víz, de nem foglalkoztam vele. Vince-re meredtem, aki állta a tekintetemet, és azt a kihívó, kemény és dacos élt láttam megcsillanni a tekintetében, amivel egyértelműen azt üzente, hogy felesleges ellentmondani vagy vitatkozni - úgyis az övé az utolsó szó. Összeszorítottam a fogam - hirtelen mindent megértettem.

- Hol van a telefonom? - Kérdeztem, miközben kiléptem a zuhanyzóból.

- Jó helyen - válaszolta, és megfordult, hogy ott hagyjon, mintha legalábbis ez a válasz kielégítő lehetne számomra.

- Hé! - Indultam utána és éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. - Vince! Add ide azt a nyomorult telefont, jó?

- Rendben - mondta, de hátra sem fordulva lekocogott a lépcsőn. Dühösen fújtattam, végül követtem.

- Elárulnád, hogy miért beszéltél a főnökömmel? - A konyhában értem utol a férfit, aki kivette a tejet a hűtőből, és beleivott a dobozba. Összehúztam a szemöldököm, de most fontosabb dolgom is volt, mint hogy ezzel foglalkozzak - mindenesetre megjegyeztem, hogy nekem abból már nem kell innom. Vince visszatette a tejet, majd szembefordult velem, és bekapott egy szem vajas kekszet.

- Ő hívott.

- Ó. Téged? - Keresztbe fontam a kezem a mellkasom előtt - mert megint fázni kezdtem -, vigyázva, hogy nehogy lecsússzon a törölköző. Vince a szemét forgatta.

- Valójában veled akart beszélni, de a mobilod mellettem volt, te meg... - felmutatott az emelet irányába, és bekapott még egy kekszet.

- És te felvetted - mélyet sóhajtottam, majd megfordultam és visszaindultam a fürdőbe. - Végül is tök mindegy.

- Ahogy mondod - hallottam még a hátam mögül, de nem törődtem vele.

Felszedtem a földről a szétdobált ruháimat és betettem őket a szennyeskosárba. Letöröltem a párát a tükörről, majd farkasszemet néztem azzal a valakivel, akit ott láttam.

Üresség, káosz, halálos nyugalom és mérhetetlen feszültség, tehetetlenség és kirekesztettség, magány és menekülés - olyan volt minden pár napja, mintha egy hullámvasúton ülnék. A gondolataim, az érzéseim, az emberek reakciói - a múltam, a jelenem, minden.

Mi lesz most velem? Mihez kezdjek?

Hol vagyok most, amikor annyira szükségem lenne magamra?

7. Szabályok

Nagyjából két órája bánkódtam már egymagamban, egész pontosan az ír krémlikőr társaságában a nappaliban, mire az egyre terebélyesedő sötétségben már annyira zavarni kezdett a telefonom szinte folyamatos villogása, hogy egyik alkalommal találomra felvettem.

Bridge volt az. A "Halló" után egy levegőre elhadart egy nagy monológot arról, miképpen és mennyire aggódnak ők öten értem, és kérdőre vont, amiért eddig még csak a telefont sem vettem fel. Mikor végre abbahagyta, mondtam neki, hogy ha nem válaszolok, az valószínűleg azt jelenti, hogy senkivel nem akarok beszélni, szóval ezennel akár békén is hagyhatnának egy kicsit. Ezen enyhén megsértődött, mire azt mondtam neki, hogy meg is haragudhat akár, de most akkor sincs erőm még az ő lelkével is foglalkozni. Hagyjanak egy kicsit békén, mert egyedül akarok lenni - sokkal rosszabb lesz, ha nem szállnak le rólam.

Ebben így meg is egyeztünk végül, és onnantól kezdve mintha elvágták volna, a mobilom nem villogott többet.

Az óra ketyegése, amit máskor annyira szerettem, most az őrületbe kergetett. Ráadásul a sötét szobában gubbasztva még hangosabbnak hatottak az apró ütések.

Vince nagymamájának a hatalmas, tölgyfából készült állóórája, ami negyedóránként üt egyet, egészkor meg annyit, ahány óra van éppen. Vince-en kívül én voltam az egyetlen, aki szerette ezt az öreg szerkezetet, a fiúk megőrültek tőle. Nekem tetszett, a saját otthonomra emlékeztetett Montana-ban, ahol a családom él, és ahova egyszer mindenképpen szeretnék visszaköltözni. Az ottani vidék felülmúlatatlan...

Teljesen belemerülhettem Montana képeibe az agyamban, mert egyszer csak meglepetten és sűrűn pislogva tértem vissza a szobába. Mintha hallottam volna valamit. Összegömbölyödve feküdtem a kanapén, és csak a fejemet fordítottam kissé félre, hogy jobban tudjak fülelni. Amikor meghallottam a kutyák ugrándozását a teraszon, felültem - tudtam, hogy Vince az, vagy legalábbis ő is. Csak neki tudtak így örülni az állatok rajtam kívül. Hallottam, ahogy valamit mond nekik, majd előszedi a kulcsát.

Talán nem kéne itt ücsörögnöm - futott át hirtelen az agyamon.

Felpattantam a kanapéról, de addigra már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy feleslegesen kapkodok, elkéstem. Vince éppen akkor lépett be az ajtón és kattintotta fel a lámpát az előszobában, amikor felé fordultam, így a hirtelen erős fény teljesen elvakított. Jobb kezemben az italos üveget szorongattam, a balban meg a poharat, így elég nehéz volt a szemem elé kapni a kezem.

- Picsába! - mondtam félhangosan, csak a rend kedvéért. Nem érkezett válasz, és egy darabig semmit sem hallottam, de hiába próbáltam kinyitni a szemeimet, mert nem láttam semmit, és csak sokkal jobban fájt. Megpróbáltam letenni az üveget meg a poharat, de persze, hogy csukott szemmel meg elvesztettem az egyensúlyom, így majdnem sikerült mindent lesöpörnöm a kanapé előtt álló dohányzóasztalról. Végül sikeresen visszaültem, és mély sóhajtás kíséretében a szemeimet kezdtem dörzsölni. A kibuggyanó könnyeket próbáltam a fájdalomra fogni, de nem sikerült, és emiatt meg szörnyen dühös lettem. Elsoroltam néhány válogatott káromkodást magamban, miközben elképzeltem, hogy Vince szánakozó tekintete lyukat éget a hátamon. Valószínűleg most azt hiszi, hogy direkt parádézok itt előtte.

Végre meghallottam, hogy levette a kabátját és a bakancsát, és a konyha felé fordult. Kinyitottam a szemem, és örömmel tapasztaltam, hogy a látásom egészen elfogadható. Gyorsan felpattantam, felkaptam az üveget - a pohárral nem bajlódtam - és minél gyorsabban és halkabban próbáltam feljutni a lépcsőn. Közben hallottam, hogy Vince jön vissza a konyha felől. Nem tudtam, mik a tervei, de szerettem volna még egy kis időt nyerni, mielőtt kiteszi a szűrömet. Szerettem volna átgondolni, hogyan tovább.

Természetesen az utolsó lépcsőfokba sikerült hatalmasat belerúgnom. Összeszorított szájjal osontam a szobám ajtajához, besurrantam és próbáltam nagyon halkan becsuki magam mögött, de már megint elkéstem. Vince néhány ugrással felért az emeletre.

- Row - hallottam meg a hangját, és szinte abban a pillanatban a tenyere az ajtóra feszült. Hagytam, hogy kinyissa.

- Kérlek, Vince, ne most! - Szólaltam meg halkan. - Beszéljünk reggel, jó? Kérlek!

- Miről? - Ezt éppen úgy kérdezte, mintha csak összefutottunk volna az utcán, és meghívtam volna egy kávéra. A haja a szokásosnál is kócosabb volt, az arcán pedig a szokásosnál is többnaposabb borosta. A szemei kitartó bulizásról tanúskodtak, ráadásul most valószínűleg még durvábban nyomták a szokásosnál. A tekintetem akaratlanul is a kezemben szorongatott likőrös üvegre tévedt.

- Ja, hogy a lakhatásodról? - Húzta fel végül a szemöldökét tettetett csodálkozással a férfi, majd megdörzsölte az állát, mint aki erősen gondolkozik. - Hm. Nem, azt hiszem, most fogunk beszélni róla, ugyanis én most szeretnék. És innentől kezdve megszűnik az, hogy levegőnek nézel. Mostantól én vagyok a főnök! Ez az első szabály, rendben? - Szélesen rám mosolygott.

- Mi van? - Kérdeztem elhaló hangon, összehúzott szemöldökkel. - Hogy megszűnik, hogy levegőnek nézlek? - Ez a mondat eléggé szíven ütött. Ha valakit nem néztem levegőnek soha, az éppen ő volt - adtam is okot ezzel jó néhány közte és Mark között kialakuló vitára, de nem érdekelt. Az első perctől kezdve Vince volt a második, akivel szerettem volna elfogadtatni magam. - Sohasem néztelek levegőnek téged, Vince!

- Nem úgy értettem - forgatta a szemeit a férfi, és az ajtófélfának támaszkodott, még azt a gyér fényt is eltakarva előlem, ami a földszintről felszivárgott idáig. - Eddig én csak vendégként voltam itt, és bár a ház az enyém, nem nagyon szóltam bele, mit és hogyan csináltok. - Hát ez azért nem volt teljesen igaz. - Mostantól azonban itt lakom, és ez azt jelenti, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt én szeretném, kivéve, ha téged is megkérdezlek róla. Tudom, hogy ez ellenkezik az elveiddel, azt is tudom azonban, hogy nemigen van más választásod, mint hogy elfogadd az ajánlatomat, ami - tekintve, hogy nekem is keresztbe tettél - szerintem több, mint lovagias.

Egy ideig csak bambán bámultam magam elé, és próbáltam értelmezni Vince szavait, de az a verzió, hogy én itt maradhatok, hirtelen annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem igazán jutott eszembe, mint lehetséges megoldás.

- Azt hiszem, nem értem... - kezdtem, de félbeszakított.

- Szerintem érted - farkasszemet néztünk, ami kezdett kicsit feszélyezni. Végül elfordítottam a tekintetem.

- Tehát ideköltözöl? És Mark?

- Mark beköltözik a lakásba. Cseréltünk. Már úgyis mondtam neki egy ideje, hogy vissza akarok jönni ide, de mindig azt mondta, hogy a kutyáid nélkül te nem mennél el. Na mindegy. Végül is már nem érdekes, nem? - Kivette a kezemből az üveget és a fény felé tartotta, majd grimaszolt. - Pfuj! Na jó, megyek és iszok valamit. Csatlakozhatnál, hogy megbeszéljük a részleteket.

Azzal kezében a Bailey's-es üvegemmel elindult lefelé a lépcsőn.

Lassan kezdett leesni, hogy nem kell azon aggódnom, hogy Vince kirak innen. Ugyanakkor elgondolkoztam, vajon milyen feltételeket akar szabni a férfi? Levonszoltam magam a lépcsőn, be a nappaliba, ahol is Vince a kezembe nyomott egy poharat, majd koccintottunk.

- Rám, amiért ilyen jó fej vagyok - mondta a férfi, majd egy húzásra kiitta a whisky-jét, és grimaszolt. - Huh! Na jó, akkor beszéljünk az üzletről...

A következő öt percben gyorsan felvázolta, hogy mi a helyzet. Tehát Mark mostantól a lakásban lakik, ő meg itt. Mivel imádja a kutyáimat, maradhatnak, velem együtt - ha úgy teszek, mintha nem is léteznék. Nem fogja lehajtani a vécédeszkát, nem fogja megmondani, mikor megy el vagy mikor jön haza, hova megy vagy hol volt éppen, és semmit - cserébe arra sem kíváncsi, hogy én hova megyek és mikor és kivel. Ide azonban senkit nem hozhatok, mert ő nem kíváncsi senkire.

- Ja, igen - tette hozzá végül teátrálisan, mintha elfelejtette volna -, a lakbér miatt meg ne aggódj, majd fizetsz, ha találsz valami munkát.

Majdnem félrenyeltem a krémlikőrt.

- Miről beszélsz? - Kérdeztem köhögve.

- Hogy miről beszélek? - Nézett a szemembe. - A holnapi interjúdról, amit természetesen lemondasz, ami miatt gondolom ki fognak rúgni. Vagy tévednék?

Egy ideig csak néztem rá, majd rájöttem, hogy igaza van. Természetesen nem csinálhatom meg az interjút - és természetesen ki fognak rúgni emiatt.

- Nem, nem tévedsz - válaszoltam végül. Erre elégedetten bólintott, majd közölte, hogy akkor ő elmegy zuhanyozni. Én még egy darabig álltam a szobában, majd kiittam az italomat és az előbbinél sokkal lassabban felvonszoltam magam a szobába. Bezuhantam az ágyba és a fejemre húztam a takarót. Szörnyen fáradtnak éreztem magam, és az ágy is enyhén hullámzott alattam. Hallgattam a szomszéd fürdőszobából beszűrődő vízcsobogást, majd elnyomott az álom.

6. Hogyan lettem címlaplány?

Persze abban a pillanatban elért a megvilágosodás, ahogy eljutott az agyamig a csengőhangom dallama (hadd ne említsem, hogy melyik együttes melyik száma volt beállítva). Kétoldali szívinfarktust kaptam egyből, amint az órára pillantottam: nyolc múlt öt perccel. Ez a tény pedig nem mást jelent hétköznap reggelente, minthogy már kereken öt perce a munkahelyemen kellene lennem.

Felkaptam a telefont, amin a Sarah Cork név villogott, majd egy rövid torokköszörülés után fogadtam a hívást.

- Sarah! - Kezdtem. - Jézusom, nem ébresztett ez a nyomorult telefon...

Persze, ha be sem állítottam...

- Row - szakított félbe Sarah izgatottan suttogva. - Mi van veled, hol vagy? Elaludtál? Anyám, zsong az egész MedFac, szedd össze magad és azonnal gyere be! Kilenckor értekezlet, és Paul most kifejezetten azt ordibálja reggel óta, hogy mindenkinek kötelező ott lenni! Azt mondtam, fogorvoshoz mentél, de remélem, tudod, hogy ezzel az állásomat kockáztatom, ha nem érsz ide időben!

Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt.

- Kösz, Sarah, nem is tudom, mi lenne velem nélküled!

- Na gyerünk, egy-kettő! Te jó ég, hogy tudtál elaludni azok után, hogy... Mindegy! Siess, mert beszélni akarok veled!

- Rendben, nemsokára ott vagyok! És még egyszer kösz!

Letettem a telefont és kiugrottam az ágyból. Nem ért nagy meglepetésként, hogy Mark nem töltötte mellettem az éjszakát. Beviharzottam az emeleti fürdőszobába, miközben feltűnt, milyen csendes a ház. Most vagy mindenki alszik még, vagy nincs is itt senki. Gyorsan megmosakodtam, miközben próbáltam rendszert teremteni a gondolataimban. Végül arra jutottam, hogy most szépen bemegyek dolgozni, kibírom valahogy a mai napot, aztán a többi majd úgyis alakul valahogy. Nem, persze, nem akartam hárítani, de jelenleg - hétfő reggel lévén - muszáj volt arra koncentrálnom, hogy a munkahelyemen semmit ne vegyenek észre rajtam abból, ami tegnap történt. Aztán majd délután, vagy ha lecsengett Paul, a marketing-igazgató szokásos hétfő reggeli elmebaja, elkezdek azzal is foglalkozni, hogy mi lesz velem a továbbiakban.

Lerohantam a konyhába, és a lehető leggyorsabban feltettem egy kávét. Amíg arra vártam, hogy lefőjön, gyorsan megetettem a kutyákat. Csak a nagy bögre kávéval a kezemben, visszafelé tartva az emeletre vettem először a bátorságot, hogy bepillantsak a nappaliba. Azonnal megállapíthattam, hogy itt bizony nem aludt senki - a függönyök nem voltak behúzva, és senki nem volt odabent a "korai" időpont ellenére, leszámítva néhány sörösüveget és chips-es zacskót. Felsiettem a lépcsőn, majd óvatosan megálltam Vince csukott ajtaja előtt, és egy rövid ideig hallgatóztam. Arra jutottam, hogy ő sincs itt. Mélyet sóhajtottam, és próbáltam örülni neki, hogy legalább így nem akadályoz senki a sietésben, de nem igazán ment. A gyomrom helyén egy hatalmas kő volt kialakulóban, aminek a kávé sem sokat használt. Gyorsan magamra kaptam egy fekete nadrágot és egy szürke pulcsit, majd fogat mostam, és villámgyorsan nekiláttam elkészíteni a sminkemet. Az arcomon szerencsére nyoma sem volt a tegnapi incidensnek, de a nyakamon mintha nagyon halványan ki lehetett volna venni néhány oda nem illő elszíneződést, így jobbnak láttam, ha egy kékesszürke színű sállal dobom fel az öltözetemet.

Mindent egybevéve nagyjából fél óra alatt sikerült elkészülnöm, így 8:40-kor egy taxi hátsó ülésén egyensúlyozva robogtam a MedFac, azaz a Media Factory épülete felé, ahol immár másfél éve dolgoztam. Marketing-asszisztensként közvetlenül Paul Doherty volt a főnököm, aki bár nagyon értette a dolgát, bárminemű szociális érzékenysége a nullával volt egyenlő, és a tetejébe még rettenetesen hangulatember is volt. Mindenkitől maximális odaadást és lojalitást várt el a cég iránt, tehát nála alapnak számított a túlórázás és az otthoni munka. Mindezek ellenére szerettem vele dolgozni, mert nagyon értett a reklámszakmához, és ha keményen melózott mellette valaki, azt egy idő után azért értékelni kezdte.

Hét perccel kilenc előtt szálltam ki a taxiból. Felrohantam a harmadikra, ahol az irodám volt - azaz az az irodának csúfolt lyuk, ahol a napjaimat töltöttem néhány monitor és egy csomó nyomtatott anyag társaságában. Sarah, Paul titkárnője kikerekített szemekkel bámult rám, ahogy lihegve elsuhantam az orra előtt, de mire letéptem magamról a kabátomat, már ott állt az ajtóban.

- Azt hittem, nem fogsz ideérni! Ezért most egy dupla cappuccino-val jössz nekem!

Sarah volt az a személy, akivel az egész MedFac-őrületben leginkább sikerült megtalálnom a közös hangot. Már három éve dolgozott Paul-lal, és ha valaki, hát ő bizony mindent tudott a férfi előnyös és hátrányos tulajdonságairól is. Mindenesetre ő volt az egyetlen, akit a főnök általában egy héten többször is kirúgott valamiért, csak hogy néhány perc múlva visszavonja az egészet.

- Rendben - Mosolyogtam a nőre. - És köszönöm még egyszer!

Sarah a szemeit forgatta.

- Hagyjál már, Row! Na de van még öt percünk, szóval azonnal meséld el, mi volt ez a pénteki dolog Jesse Wiley-val! Mindenki erről beszél!

Persze biztos voltam benne, hogy a nő valójában nem vicsorog, csak mosolyog, de mintha az arca ezekre a szavakra valami őrült, vadállati maszkká torzult volna. Szinte a pengeéles fogak csattanásait is hallottam.

- Hogy mi? - Tettem fel a legbugyutább kérdést, mielőtt átgondolhattam volna, de a nőnek már nem volt ideje válaszolni, mert a válla fölött megjelent Paul napbarnított arca (igen, ő télen is napbarnított volt, köszönhetően a jól megérdemelt, évente többször is beiktatott nyaralásainak), és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy mindenki azonnal húzza a belét a tárgyalóba, hozzátéve, hogy reméli, legközelebb nem munkaidőben akarok majd fogorvoshoz menni.

Pontban kilenckor a főnök intésére mindenki abbahagyta a pusmogást a tárgyalóban. A felém irányuló fokozott érdeklődést, ami lapos vagy éppen egészen nyílt pillantásokban nyilvánult meg, próbáltam túlfeszített idegeim játékának a számlájára írni, de valamiért nem ment. Aztán bebizonyosodott, hogy kivételesen nem az üldözési mániám hatalmasodott el rajtam. Azoknak ugyanis, akik - velem ellentétben - képesek voltak időben ideérni, volt idejük végigrágni magukat a hétvégi eseményeken még az értekezlet előtt. Hétvégi események címszó alatt pedig - ahogy azt néhány perccel később megtudhattam - leginkább a pénteki Midnight-koncerten történteket lehetett érteni, ami magasan vitte a pálmát a többi hír között.

Paul - szokásához híven - mindenfajta finomkodás nélkül tolta fel a kivetítőre annak a fényképsorozatnak a diavetítését, amit a koncerten rögzített egy meglehetősen jó helyen posztoló, és talán még annál is jobb felszereléssel rendelkező fotós. Egyre sűrűbb nyeldekelés közepette, bambán bámultam a képeket, és megint azt éreztem, amit tegnap délután, amikor megpillantottam a laptop kijelzőjén a képet. Kicsit ugyan olyan volt az egész, mintha a tegnapinak a lassított felvétele lenne, de ettől csak annyi változott, hogy Paul hangja a semmibe veszett, és szinte hallottam, ahogy minden érzésem, minden gondolatom és egy az egyben az énem úgy, ahogy van apró darabokban elkezd szétesni, és hangos koppanásokkal a padlóra potyog. Végül semmi nem maradt már bennem, csak a megalázottság érzése, ami talán még a normálisnál is súlyosabbnak tűnt, hiszen nem foghattam sem a fotósra, sem Abby-re, aki megírta a cikket már szombat reggelre az online fórumunkra, sem a Midnight-ra. Egyedül csak én tehettem az egészről.

Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy minden olyan csendes, én meg ki tudja, mióta a padlót bámulom. Ahogy felpillantottam, láttam, hogy mindenki engem néz, Paul az asztalra támaszkodva, felhúzott szemöldökkel, a többiek meg behúzott nyakkal, várakozóan. Mivel azonban teljesen lekötött a saját darabokra hullásom, nem figyeltem, és persze azonnal tudtam, hogy ez óriási hiba volt. Nyeltem egyet, amit szerintem mindenki hallott a teremben, majd farkasszemet néztem a főnökkel. Egyedül Sarah villantott felém Paul háta mögül valami tán mosolynak indult grimaszt biztatásképpen, de sajnos jelen esetben ezzel sem mentem túl sokra.

- Rendben - mennydörögte a főnök. - Úgy tűnik, Miss Wilson-nak nincs hozzáfűznivalója a dologhoz. Vagy mi a probléma, Row? Tán az zavar, hogy ennyien vagyunk? Az sem probléma. Tízkor várlak az irodámban, addigra izzítsd be a szürkeállományod, és egy nagyon jó sztorival állj elő, mert szükséged lesz rá! - Mintha ezt már hallottam volna valamikor... - Most pedig kifelé, és szedd össze magad!

Először nem is esett le, hogy ez nekem szólt, így végül Sarah sietett a segítségemre - megint -, aki mellettem termett, valami olyasmit magyarázva, hogy majd ő kikísér.

A folyosó szinte üresen kongott, ahogy becsukódott mögöttünk a tárgyaló ajtaja.

- Jézusom, te rosszabb állapotban vagy, mint gondoltam! - Hallottam Sarah hangját, miközben sietve az irodám felé rángatott. - Az istenért, valamit mondanod kell Paul-nak!

- De miről, Sarah? Basszus, fogalmam sincs, miről volt szó, nem gondoltam...

- Uramisten, Row! - Szakított félbe a nő. - Csak nehogy azt mondd, hogy nem gondoltad, hogy ekkora ügy kerekedik ebből a kis afférodból! Egy média- és reklámcégnél dolgozol, ha nem tűnt volna még fel! És itt az a dolguk az embereknek, hogy a hírességekről előbb megtudjanak bármit, minthogy ők maguk megtudnák! Mit gondoltál, hogy ha éppen te keveredsz bele egy ilyesmibe, mint a MedFac alkalmazottja, nem leszel darabokra szaggatva?

- Oké, de mit mondjak Paul-nak?

- Természetesen igent!

- Na de mire? - Fordultam szembe Sarah-val, amint beértünk az irodámba.

- Hát az exkluzív interjúra, mire másra! Te jó ég, te tényleg semmire sem figyeltél?

- Ne haragudj, de...

- Nincs de, Row! - Szakított félbe Sarah. - Szépen kitálalsz Abby-nek, elmeséled, milyen volt Jesse-szel csókolózni, kapsz öt perc hírnevet, aztán évek múlva meg majd büszke lehetsz rá, hogy te voltál éppen akkor, éppen ott, ennyi. Na, mennem kell vissza. És csak ügyesen!

Azzal rám kacsintott és elsietett, én meg földbe gyökerezett lábbal és tátott szájjal álltam a szoba közepén.

Hogy mi? Még hogy én meséljek el Abby-nek, ennek a feltörekvő kis tyúknak bármit is? Ez a nő egy igazi bulvárhírgyártó: teljesen mindegy, ki mit mond neki, ő azt és úgy írja meg, ami neki tetszik, és ahogy a legérdekesebbnek, a leglaktatóbbnak gondolja az olvasók számára. Tehát ha valaki az igazságra kíváncsi, akkor azt Abby írásaiban hiába is keresné. Na ne! Ezt nem! Nem fogok semmit nyilatkozni egy ilyen kis pénzéhes libának...

Egészen addig tartottam is magam ehhez a nemes gondolathoz, amíg el nem jött a tíz óra. Fél tizenegykor aztán úgy vonszoltam ki magam Paul irodájából, hogy az arcom lángolt a dühtől, a szemeim könnyesek voltak az elkeseredéstől, és legszívesebben beleordítottam volna a világba mindent, ami bennem volt, ami a lelkemet nyomta, összekötve az ordítást valami elsőre tán értelmetlennek tűnő törés-zúzással, majd kellő idejű őrjöngés után jó lett volna egyszerűen csak elpárologni a világból, mintha sosem léteztem volna.

Az irodámba visszaérve becsuktam az ajtómat, jelezve Sarah-nak, hogy most senkire sem tartok igényt, majd belemélyedtem a statisztikák elkészítésébe. Persze nemsokára már jött is az e-mail, hogy "Mi történt???" Nekem azonban semmi kedvem nem volt legépelni, hogy Paul gyakorlatilag közölte, hogy a kérdése költői volt, ugyanis nem eldöntendő kérdés az, hogy interjút adok-e Abby-nek. Persze először próbáltam szóhoz jutni és megértetni vele, hogy ezt nem tehetem meg, mert Abby nem azt írná, amit mondok, és akkor valószínűleg Jesse Wiley kicsit kiakadna, hogy akkor ez az egész csak egy reklámfogás volt a MedFac részéről, arról nem is beszélve, hogy a párkapcsolatom is épp emiatt az eset miatt hever romokban, hogy a lakhatásomról már ne is beszéljek... De természetesen hiába terveztem én el szépen, hogy majd hogy fogok a jó öreg Paul szívére és lelkére hatni - lehetetlen küldetés. Az egészen kár volt még csak gondolkoznom is. Így aztán két egész lehetőségem maradt: az egyik, hogy holnap interjút adok Abby-nek, a másik pedig, hogy ehelyett a felmondásomat nyújtom be Paul-nak.

Ha az előbbit választom, megmarad a munkám, viszont elveszítek mindenkit a kiszínezett "exkluzív interjú" miatt, ha viszont az utóbbit, akkor munkanélküliként indulhatok új albérletet keresni magamnak.

Mélyet sóhajtottam, majd beléptem a "New York titkai" című honlapunkra, hogy megnézzek pár adatot, amire szükségem volt - és az oldal főcímrovatában, villogó felirattal nem mást pillantottam meg, mint saját magamat, Jessie karjaiban. Jobb oldalt a nyomtatott anyag előnézete, ami ma hajnalban került ki az újságosokhoz, ugyanezzel a fotóval a címlapon, lejjebb pedig máris olvasható volt az ígéret: "Holnap exkluzív interjú a világ egyik legszerencsésebb lányával!"

Éreztem, hogy a harag megint kezd fojtogatni. Még hogy legszerencsésebb... Nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Végül csak bámultam magam előtt a papírhalmot, majd a monitoron a számokat, és próbáltam semmire sem gondolni. Nem mentem ebédelni (bár a reggelit is mintha kihagytam volna), inkább egy órával hamarabb hazaindultam, miközben abban reménykedtem, hogy a cuccaim nem a ház előtti járdára hajigálva várják majd a megérkezésemet. És bár ennél hosszabbnak még sosem éreztem a házunkig tartó buszozást, és sosem éreztem még ennyire úgy magam, mintha mindenki engem bámulna, legnagyobb örömömre a házban ugyanolyan csend fogadott, mint reggel, amikor elviharzottam. Mégis, nekem most erről is csak a vihar előtti csend jutott eszembe.

Végül, miután nem futotta semmi jobb ötletre, kivettem a bárszekrényből egy üveg Bailey's-t, majd nagyon nem sajnálva magamtól, töltöttem egy pohárba, leültem a kanapéra, és csak bámultam a szürkületben a kertben álló hársfa ágait. A telefonom néha felvillant, jelezve, hogy valamelyik barátnőm keres (hiszen biztosan látták, hogy címlaplány lettem), de nem törődtem most ezzel. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy egyedül legyek.

Persze, a kívánságom ebben az esetben sem teljesült...

5. Sokk

Nem tudom, mennyi idő telt el a szemeim lehunyása és aközött, hogy elkezdett sípolni a fülem. Felőlem aztán egy másodperc, egy óra vagy egy nap is lehetett volna, bármelyik hihetőnek tűnt. Ami azonban kissé - de még mindig nem eléggé - aggasztani kezdett, az az volt, hogy tudtam: a sípolás azt jelenti, hogy rosszul leszek. Leesett a vérnyomásom, és ha nem ülök le sürgősen, akkor még az is lehet, hogy elájulok. Mivel ahhoz túl üres volt az agyam, hogy végiggondoljak bármit is, egyszerűen csak hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát, közben pedig próbáltam azért nagyjából egészben földet érni. Végül a guggolás tűnt hirtelen a legstabilabb pozíciónak. Az arcomat a kezeimbe temettem és éreztem, hogy liftezik a gyomrom és kiver a víz.

Az agyam kongott az ürességtől, és nemhogy nem jutott eszembe semmi, még azt is elfelejtettem, hogyan kellene gondolkozni. Egyszerűen sokkot kaptam, vagy valami hasonló.

Kis idő (?) elteltével sikerült annyira összeszednem magam, hogy újra megpróbálkozzak a két lábra állással. Az asztal szélébe kellett kapaszkodnom, az igaz, de azért valahogy sikerült. Szorítottam a kemény fát, mert annyira remegett a kezem, hogy attól féltem, a nyirkos tenyerem bármelyik pillanatban lecsúszhat, és én elvágódok. Aztán elég hamar kiderült, hogy feleslegesen aggódtam emiatt, ugyanis amint automatikusan (vagy ösztönösen, vagy valami, de semmiképpen sem kellően átgondolva a dolgot) Mark felé fordultam, meglepetten vettem észre, hogy karnyújtásnyira áll tőlem. Éppen karnyújtásnyira. Azzal egy időben ugyanis, hogy észrevettem, hogy eredetileg zöld szemei határozottan vöröses tűzben égnek, valami hatalmas erő (mint később megvilágosodtam, Mark ütése) gyakorlatilag úgy hozzávágott a fal mellett álló szekrényhez, hogy az még meg is billent egy kicsit. Meglepetten pislogtam egy ideig, azon elmélkedve, hogy is kerültem vissza ilyen gyorsan - és nem csak átvitt értelemben - a padlóra, és csak aztán kezdtem érezni, hogy mintha a bal arcom egyre forróbbá válna, és amikor felemeltem a jobb kezem, hogy hozzáérjek, a csuklómba is belenyilallt a fájdalom. Összehúzott szemöldökkel néztem a kézfejemet, amivel az arcomhoz értem, majd tátott szájjal Mark-ra pillantottam, miután végre leesett, hogy az bizony vér a bőrömön. Felrepedt a szám.

A tekintetem elhomályosult, de mély levegőt vettem és összeszorítottam a fogaimat, nehogy kibuggyanjon belőlem a sírás. Mérhetetlen fájdalom és düh bontakozott ki valahol a lelkem mélyén, ami először persze Mark-ra irányult, majd nagyjából ugyanannyira magam felé is. Hiszen hát én tehetek az egészről, ez mind nem történhetne most meg, ha nem vagyok annyira eszeveszetten és szánalmasan hülye, amiért ilyet tettem, és még a tetejébe a gépet is bekapcsolva hagytam...

Felemeltem a fejem, hogy minden eshetőségre készen azért csak szembenézzek a dühös férfival, de ő abban a pillanatban mellettem termett, megmarkolta a karomat és felrántott a földről.

- Au, ez fáj! - Kiáltottam fel, mert hát tényleg nem volt túl gyengéd. Ő azonban, mit sem törődve a nyávogásommal a gép elé rángatott, majd szabad kezével rámutatott a monitorra.

- Mi a picsa ez, Row? - A hangja reszelős volt, és fröcskölt belőle az indulat, bár nem mondhatnám, hogy kiabált volna. - Ha? Legalább válaszolj, ha kérdezlek, baszd meg! Kilépek itthonról, és te azonnal szétteszed a lábad bárkinek? Ráadásul mindezt cirka párezer ember előtt, hogy lehetőleg minél jobban a sárba döngölhess, he? - Na, ennél a résznél már kifejezetten ordított, közvetlen közelről, az arcomba. - És mire jutottatok az okos barátnőiddel? Azt gondoltad, az lesz a legjobb, ha itt hagyod nekem ezt a kis meglepetést, lelépsz, és majdcsak megnyugszom, mire hazaérsz? Hát kurvára tévedtél! Te rohadt kis ribanc!

- Mark, meg tudom magyarázni... - éppen eddig jutottam, amikor éreztem, hogy az ujjai a nyakam köré fonódnak, és nem láttam mást, csak a férfi vérben forgó szemeit. Micsoda hülyeség... még hogy meg tudom magyarázni... Mark-nak... ezt csak Van gondolhatta komolyan - bár ő sem így képzelte a szembesítést... Behunytam a szemem, és istenemre, azt kívántam, bár fojtana meg... Elegem volt hirtelen már mindenből. Az egész kínlódásból, Mark-ból, a barátnőimből, és persze legfőképpen magamból.

Hirtelen teljesen lenyugodtam, és kinyitottam a szemeimet. Egészen tisztán és élesen láttam Mark vad dühöt szikrázó szemeit, de a hangja lassan a semmibe veszett. Nem egészen értettem, mi történt, visszaemlékezve csak annyit tudok, hogy megfogtam Mark kezét, és azt mondtam neki, hogy úgyis ő jelenti az egész életemet, szóval ha ezért kirúg, akkor már humánusabb, ha inkább egyből ki is nyír... vagy valami ilyesmit.

Aztán Mark elengedett, majd megláttam Vince-t és a többieket. Ők szedték le rólam. Megint...

Bambán bámultam Mark szemeibe, és végignéztem, ahogy mindannyian hangoskodva kivonulnak a szobából. Aztán csak álltam, és az ajtón át bámultam kifelé, az előszoba és a konyha irányába. Egészen különös érzés volt, mintha lebegnék, és egyetlen izmom sem kellene ahhoz, hogy biztosítsa a talpon maradásomat. Ezen a furcsa érzésen aztán el is merengtem egy ideig, mert hirtelen az tűnt fel, hogy valaki becsapta a szoba ajtaját. Aztán meghallottam az ordítozást is. Mark volt az egyik, Vince a másik, és mintha Sam is a szobából magyarázott volna éppen. Vince talán az ajtó előtt állhatott, és éppen azt ordította Mark-nak, hogy "Hova a picsába akarsz menni, baszd meg?", amikor bekapcsolódtam agyilag a beszélgetésbe. Aztán ruhasuhogást meg ajtócsapódást hallottam, majd káromkodást, megint ruhasuhogást és megint ajtócsapódást. Mély levegőt vettem.

Megint hangokat hallottam, majd hirtelen valaki kinyitotta a szobaajtót. Sam és Steph elég barátságtalan kifejezéssel bámultak a szemembe. Kissé félrefordultam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy a szám mintha vérzett volna, és nem akartam, hogy lássák. Aztán persze rájöttem, hogy ez hülyeség, mivel az előbb is pont ugyanígy néztem ki, amikor kivonszolták innen Mark-ot... aki az imént elviharzott, nyomában Vince-szel. Tehát én itt maradtam két bazira berágott jóbaráttal, akiknek szimplán csak elcsesztem a "Hurrá, itthon vagyunk!"-buliját, más bajuk nem volt velem. Ja, meg persze elvből utáltak azért, amit tettem Mark-kal, éspedig hogy megaláztam. Együtt éreztek vele.

Mélyen beszívtam a levegőt, és egyikükről a másikukra pillantottam.

- Egész nap ott fogsz ácsorogni? - kérdezte Sam. Hirtelen nem tudtam, mit is kéne válaszolnom erre. Momentán egyáltalán nem érdekelt, hogy mit fogok csinálni bármikor is, ami nem most van. Most viszont épp ezért nem láttam értelmét annak, hogy bármit is csináljak. A férfi szemébe bámultam, és egyre jobban úgy éreztem, hogy valamit nagyon is kéne válaszolnom, de semmi máson nem járt az agyam, mint az elmúlt napok eseményein, ahogy a dominók dőléséhez hasonlóan elindult egy eseménylánc, ami az egész eddigi életemet fejre fordíthatja és romokba döntheti. Szóval pár másodperc múlva már azon is gondolkoznom kellett, hogy mit is kérdezett Sam az imént.

- Tessék? - Kérdeztem végül.

- Row, jól vagy? - Kérdezte Stephen, és ettől az enyhe aggódástól mintha magamhoz tértem volna.

- Persze, csak elgondolkoztam - válaszoltam, majd nyeltem egyet, de ettől megfájdult a torkom. - Azt hiszem, felmegyek a szobába.

Kissé határozatlanul el is indultam feléjük, mire Steph visszament a nappaliba, Sam viszont megvárt. Hatalmas termetével így is szinte teljesen eltorlaszolta az ajtót. Majdnem két méter magas, amit az apjától örökölt, aki az anyja szerint egy fekete bőrű, híres kosaras. Nos, a fekete biztosan igaz a történetből, mivel ezt a bőrszínt Sam vélhetően nem barna hajú, kék szemű és fehér bőrű anyjától örökölte. Derékig érő, raszta hajába gyöngyöket és gyűrűket húzott, egyik szemöldökében karika van, a nyelvében egy szög, és a nyakától lefelé a teste szinte teljes felületét tetoválások borítják. A kapcsolatunk a sok év alatt eléggé ingadozó volt. Néha nagyon tudtam őt utálni, amikor mindenáron keménykedni akart velem valamiért, és elfajult a vita, de amúgy jó fej is tudott lenni.

- Kérdezhetek valamit? - Nem úgy állt az ajtóban, mintha ki akarna engedni a szobából. - Mégis miért csináltad ezt? Az egy dolog, hogy miért pont egy ilyen kis köcsöggel, de inkább azzal van bajom, hogy Mark háta mögött tetted.

- Valóban, Sam? - Néztem rá, és kezdtem dühös lenni. - Mindezt neki is előadod minden alkalommal, amikor csak megcsókol valakit, aki esetleg nem én vagyok?

- Mutass egyetlen dokumentált esetet, amikor Mark megcsókolt valakit, aki nem te voltál - nézett a szemembe Sam, majd meghúzta a sörét. - Ez nagyon gerinctelen húzás volt tőled, és kész. Megaláztad Mark-ot, és ne akard beadni nekem, hogy ezzel nem voltál tisztában. Most mondom, hogy ezt sohasem fogja megbocsátani. Kár, mert, tudod, én azért bírtalak.

- Kösz a biztatást - éreztem, hogy kibuggyannak a könnyeim, majd megpróbáltam elmenni Sam mellett, de ő elkapott.

- Hé, hé, nem úgy értettem, na! Jézusom, ezért nincs nekem csajom, most meg itt pátyolgathatom a haveromét! Fasza! Na, nyugi már!

- Nyugi vagyok, Sam - néztem a szemébe a lehető legmeggyőzőbb tekintetemmel. - Elengednél?

Miután végre eleresztett, felmentem a hálóba és becsuktam az ajtót. A tükörbe pillantottam, majd gyors elhatározással elmentem, és jó fél órán keresztül áztattam magam a zuhany alatt. Mire megtörölköztem, csodálatos módon, kellemes meglepetésként annyira kimerültnek éreztem magam, hogy bezuhantam az ágyba, és szinte azonnal elaludtam.

Igen ám, csakhogy az ébresztőmet elfelejtettem beállítani. Hogy, hogy nem, kiment a fejemből a dolog, és így másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem...