- Itt álljon meg - mondtam a taxisnak, aki erre a járda mellé húzódott. Kifizettem és kiszálltam, majd a gigantikus méretű kézitáskámmal bajlódva - amiben egy egész világvége túlélésére való felszerelés volt, mint majdnem minden női táskában - begomboltam hosszú, fekete szövetkabátomat. Nem bántam, hogy elbíbelődök vele egy darabig, nem akaródzott indulnom. A szívem sajgott, és egy utolsó szemétládának éreztem magam. Mindezt azért, mert fél órája felhívott Mark, és megkérdezte, hol vagyok, mert hazaértek.
Igen, egészen addig semmi baj nem volt, bár túlzottan jól sem éreztem magam. Van-nel nagyjából átbeszéltük, mik a lehetőségeim, miközben megittunk több liter forró csokit Pedro-nál. Ez sem segített azonban, folyton oda lyukadtunk ki, hogy nem érte meg az a csók... Egyre jobban ráparáztattam magam erre a dologra. Tudtam, hogy Mark előbb-utóbb meg fogja tudni, mi történt. Ez ezer százalék. Tehát két lehetőségem maradt... Az egyik, hogy megvárom, míg - ki tudja, mikor és hol - megpillantja valamelyik képet, amiből minden bizonnyal több is van Bridge-én kívül... A másik pedig, hogy elmondom neki. Akkor legalább túl leszek rajta, és előre tudni fogom, mikor várjam a reakciót.
Nem, Mark még sosem ütött meg, de azt nem állítanám, hogy sosem fenyegetőzött ezzel. És ő, hogy úgy mondjam, elég lobbanékony természetű, ami egyébként nekem mindig is imponált egy férfinál, ráadásul a szexben sem utolsó szempont. Mégsem amiatt aggódtam, hogy fizikailag bántalmazna, hanem mert tudtam, hogy ezért most - megint - egy jó nagy hullámvölgy következik az életemben. Mark valószínűleg ki fog rúgni. Vagy ő lép le, de nekem akkor is mennem kell, mert Vince ki fog paterolni a házból a barátja miatt.
Eddig még csak egyszer fordult elő, hogy egy időre különváltunk Mark-kal, nem sokkal a negyedik évfordulónk után, a szülinapom előtt. Akkor odaköltözhettem Molly-hoz, de most senki nem jutott eszembe, akihez mehetnék. Egyet ugyanis tudtam: a kutyáimat mindenképpen elviszem. Ebből viszont az következett, hogy az összes ismerősömet kizárhattam, még átmeneti lehetőségként is. Maradt az albérlet, de ugyan hova mehetnék? Egy házat egyedül nem tudok fenntartani, az én fizetésem ahhoz nagyon kevés...
Van próbált segíteni, de neki se jutott eszébe semmi épkézláb megoldás. Azt mondta, hazamegy és felhív pár embert, de próbált beleringatni abba a hitbe, hogy meg tudjuk majd beszélni Mark-kal... Mintha nem ismerné őt. Mark már azért is mindenféle "büntetéseket" talált ki, ha egy számára ismeretlen pasi bejelölt facebook-on. Jó, persze, pár év alatt azért sikerült eljutnom odáig, hogy már nem foglalkoztam a szarságaival. Erre meg például odacsődítette a többieket egy soknapos pihizős tivornyázásra, mondjuk a vizsgaidőszakom közepén. Amikor azonban már ez sem érdekelt, végre sikerült feldühítenem - igazán feldühítenem. Addigra azonban már annyira elfáradtam a sok baszogatástól, hogy azt meg már azért szartam le. És ezért szépen beolvastam neki, hogy undorító, amit csinál, nézzen már magára... De ez csak egyszer fordult elő, mikor épp azért akart cseszegetni, mert meghívott egy srác egy italra a koncertjükön, és én nem utasítottam vissza, sőt, még "hagytam is magam fogdosni", ami azt jelentette, hogy mikor ketten összeverekedtek mellettünk és majdnem fellöktek, a srác elkapott és félrehúzott (persze, közben valószínűleg jól letapizott, csak az ijedségtől nem emlékszem rá - legalábbis Mark szerint). És hogy mire alapozta a vádjait? Arra hogy "egy ember, akiben megbízik" látott minket. Erre pedig azt mertem válaszolni, hogy pont az ilyen viselkedésével enged utat annak, hogy mindenféle rosszindulatú külső hatásoknak tegyük ki a kapcsolatunkat... Na, ezen rágott be úgy, hogy Vince-nek és Sam-nek kellett lefognia.
Akkor egy kicsit megijedtem. Érdekes, mégis jobban féltem attól, hogy Mark-kal mindennek vége lesz egy ilyen hülyeség miatt, minthogy megütne. Az volt az első - és eddig egyetlen - alkalom, hogy Mark elhagyott. Akkor éreztem meg a kapcsolatunk súlyát, és valójában ez volt az, amitől visszarettentem. Tudtam, hogy az egész életemet Mark köré építettem, de sosem gondoltam rá addig, hogy ez valójában mit is jelent.
Emlékszem, aznap este egyedül ültem a nappaliban, csak az utcai lámpák világítottak be a sötétségbe. Hallgattam a város hangjait, mellettem egy likőrös üveg üresen, és egy másik kibontva, de majdnem tele. Csak bámultam magam elé, de az agyam tompa volt. A szemeim bedagadtak a sok sírástól, és undorítónak éreztem az egészet, azt, hogy itt sajnáltatom magam a nagy senkivel. Ráadásul egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy elinduljak a vécé felé, mert nemigen volt kedvem még takarítani is magam után.
Épp kezdtem úgy érezni, hogy jobban vagyok, amikor valami matatást hallottam, majd valaki bejött a lakásba, ahol akkoriban laktunk. Azonnal kijózanodtam és fülelni kezdtem, de hamar kiderült, hogy Vince az. Megkérdeztem, mit akar, mert ha tovább szapulni, akkor ne is erőlködjön, ennél rosszabbul már nem leszek, és különben sincs kedvem beszélgetni. Aztán elmentem hányni.
Amikor visszatértem a szobába - viszonylag rendbe szedve magam -, legnagyobb meglepetésemre Mark legjobb barátja még mindig ott volt. Nem akartam, hogy ilyen állapotban bárki is lásson, így el akartam küldeni, de közölte, hogy aznap ott alszik, mert nincs kedve hazataxizni. Mivel nem volt erőm vitatkozni vele, bevonultam a szobámba és lefeküdtem aludni.
Másnap reggel Vince kávéval ébresztett, plusz két fejfájás-csillapító és pirítós. Majdnem biztos voltam benne, hogy csak hallucinálok, de olyan rosszul voltam, hogy nem foglalkoztam semmivel. Aztán Vince javaslatára elkezdtünk filmet nézni, aminek nagyjából a közepénél bőgni kezdtem, amit nem bírtam abbahagyni. Erre ő csak hanyagul átölelt és a hátamat simogatta, de még csak a DVD-t sem állította le. Ez azonban nála olyan nagy dolognak számított így is, amiről még csak nem is hallottam addig. Aztán valahogy sikerült elaludnom, és amikor felébredtem, Vince sehol sem volt, mintha tényleg csak álmodtam volna az egészet. Ráadásul onnantól kezdve pont olyan paraszt módon viselkedett velem, mint korábban, és egy idő után már abban sem voltam biztos, hogy valóban megtörtént-e az az eset.
Nos, igen, akkor Vince valamiért mellém állt. Most azonban nem fog, mivel beengedtem May-t, aki elvitt valamit... Így ő is be van rám rágva. Hurrá, ennél jobb már nem is lehetne az élet.
Mélyet sóhajtottam, majd tudatosodott bennem, hogy annyira elgondolkoztam, hogy percek óta egy helyben állok a járdán. Elindultam, közben próbáltam kitalálni, mikor és hogyan mondjam el Mark-nak - mert azt már eldöntöttem, hogy elmondom. Biztos voltam benne, hogy most mindannyian ott lesznek még nálunk egy darabig, mint általában, mikor hazajönnek valahonnan. Szerettem volna megvárni, amíg kettesben maradunk Mark-kal, de nagyon nem voltam biztos benne, hogy van annyi időm. Elvégre a Midnight híres zenekar, és ez a csók egy jó kis csámcsognivaló bulvárhír...
Dilemma, dilemma, dilemma...
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy hazaértem. Te jó ég, máris? Iszonyatosan ideges voltam. Összeszedtem magam és beléptem a kapun, amin próbáltam úgy bemenni, hogy minél kevésbé nyikorogjon. A kutyák boldogan ugráltak körülöttem, de most csak egy gyors simogatás jutott nekik. Odasiettem az ajtóhoz és épp a kilincs felé nyúltam, amikor kitárult előttem. Vince metsző tekintettel nézett a szemembe, de nem szólt egy szót sem.
- Helló - mondtam halkan, miközben felé léptem és megpróbáltam mosolyogni. Ő azonban nem lépett hátrébb, így majdnem lepattantam a mellkasáról. Meglepetten felpillantottam, mire megmarkolta a kabátom elejét, majd lassan beljebb húzott és behajtotta az ajtószárnyat. Hátrébb léptem, hogy be tudja csukni, így egészen a sarokba kerültem, de Vince ahelyett, hogy békén hagyott volna, egészen elém lépett, keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és csak bámult a szemembe.
- Mi van? - Kérdeztem halkan. Éreztem a mentolos rágója illatát. Pár másodpercig csak bámult rám, mielőtt megszólalt.
- Semmi - aztán megfordult és elment a nappali felé.
Gyorsan levettem a kabátom és a bakancsom, majd bementem a konyhába. Égett a villany, pedig kint is bőven világos volt még, és senki nem volt ott. A pulton üres sörösüvegek sorakoztak, meg egy csomó nasi. Leoltottam a villanyt, aztán majdnem felsikítottam, amikor megfordultam. Mark ott állt, közvetlenül mögöttem.
- Te jó ég, de megijesztettél - szorítottam a szívemre a kezem.
- Helló, baby - nézett rám kutatva, majd elmosolyodott. A haja koromfekete volt, kétoldalt felnyírva, zöld szemeit végigfuttatta rajtam, majd megint a szemembe bámult. - Csinos vagy. Hol voltál?
Odaléptem és hozzábújtam. Szörnyen éreztem magam, mintha hazudnék.
- Van-nel voltam.
- Tudtad, hogy jövünk, nem? - Kérdezte.
- De igen, csak valamit meg kellett beszélnünk - elmentem mellette és beléptem a dolgozószobába, ahol valójában a laptopom és a könyveim voltak, meg egy csomó hangszer...
Aztán megmerevedtem és éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Valahonnan messziről hallottam, hogy a fiúk valamin nagyon jól mulatnak a nappaliban, de a figyelmemet egyetlen dolog kötötte le. Mégpedig a laptop, ami be volt kapcsolva, és a kijelzőjén az a fotó volt látható, amin épp Jessie-vel csókolózunk.
Millió információ futott végig az agyamon hirtelen, és szinte biztosra vettem, hogy bekapcsolva felejtettem a gépet, mielőtt elmentem.
- Ez volt az a nagyon fontos dolog, amiért beszélned kellett a barátnőddel ahelyett, hogy itthon vártál volna? - Hallottam meg Mark hangját a hátam mögül. - Remélem, kitaláltatok valami frappáns magyarázatot, mert szükséged lesz rá.
Lehunytam a szemem és szinte éreztem, ahogy hirtelen minden kiszakad belőlem, és kongó üresség veszi át a helyét. Abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna egyszerűen csak megszűnni létezni. És az első gondolatom ironikus módon az volt, hogy a saját hülyeségem miatt az elmúlt órák összes lelki tusája kárba veszett, még mielőtt esélye lett volna bármelyik lehetőségnek bekövetkezni.
