Persze abban a pillanatban elért a megvilágosodás, ahogy eljutott az agyamig a csengőhangom dallama (hadd ne említsem, hogy melyik együttes melyik száma volt beállítva). Kétoldali szívinfarktust kaptam egyből, amint az órára pillantottam: nyolc múlt öt perccel. Ez a tény pedig nem mást jelent hétköznap reggelente, minthogy már kereken öt perce a munkahelyemen kellene lennem.
Felkaptam a telefont, amin a Sarah Cork név villogott, majd egy rövid torokköszörülés után fogadtam a hívást.
- Sarah! - Kezdtem. - Jézusom, nem ébresztett ez a nyomorult telefon...
Persze, ha be sem állítottam...
- Row - szakított félbe Sarah izgatottan suttogva. - Mi van veled, hol vagy? Elaludtál? Anyám, zsong az egész MedFac, szedd össze magad és azonnal gyere be! Kilenckor értekezlet, és Paul most kifejezetten azt ordibálja reggel óta, hogy mindenkinek kötelező ott lenni! Azt mondtam, fogorvoshoz mentél, de remélem, tudod, hogy ezzel az állásomat kockáztatom, ha nem érsz ide időben!
Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt.
- Kösz, Sarah, nem is tudom, mi lenne velem nélküled!
- Na gyerünk, egy-kettő! Te jó ég, hogy tudtál elaludni azok után, hogy... Mindegy! Siess, mert beszélni akarok veled!
- Rendben, nemsokára ott vagyok! És még egyszer kösz!
Letettem a telefont és kiugrottam az ágyból. Nem ért nagy meglepetésként, hogy Mark nem töltötte mellettem az éjszakát. Beviharzottam az emeleti fürdőszobába, miközben feltűnt, milyen csendes a ház. Most vagy mindenki alszik még, vagy nincs is itt senki. Gyorsan megmosakodtam, miközben próbáltam rendszert teremteni a gondolataimban. Végül arra jutottam, hogy most szépen bemegyek dolgozni, kibírom valahogy a mai napot, aztán a többi majd úgyis alakul valahogy. Nem, persze, nem akartam hárítani, de jelenleg - hétfő reggel lévén - muszáj volt arra koncentrálnom, hogy a munkahelyemen semmit ne vegyenek észre rajtam abból, ami tegnap történt. Aztán majd délután, vagy ha lecsengett Paul, a marketing-igazgató szokásos hétfő reggeli elmebaja, elkezdek azzal is foglalkozni, hogy mi lesz velem a továbbiakban.
Lerohantam a konyhába, és a lehető leggyorsabban feltettem egy kávét. Amíg arra vártam, hogy lefőjön, gyorsan megetettem a kutyákat. Csak a nagy bögre kávéval a kezemben, visszafelé tartva az emeletre vettem először a bátorságot, hogy bepillantsak a nappaliba. Azonnal megállapíthattam, hogy itt bizony nem aludt senki - a függönyök nem voltak behúzva, és senki nem volt odabent a "korai" időpont ellenére, leszámítva néhány sörösüveget és chips-es zacskót. Felsiettem a lépcsőn, majd óvatosan megálltam Vince csukott ajtaja előtt, és egy rövid ideig hallgatóztam. Arra jutottam, hogy ő sincs itt. Mélyet sóhajtottam, és próbáltam örülni neki, hogy legalább így nem akadályoz senki a sietésben, de nem igazán ment. A gyomrom helyén egy hatalmas kő volt kialakulóban, aminek a kávé sem sokat használt. Gyorsan magamra kaptam egy fekete nadrágot és egy szürke pulcsit, majd fogat mostam, és villámgyorsan nekiláttam elkészíteni a sminkemet. Az arcomon szerencsére nyoma sem volt a tegnapi incidensnek, de a nyakamon mintha nagyon halványan ki lehetett volna venni néhány oda nem illő elszíneződést, így jobbnak láttam, ha egy kékesszürke színű sállal dobom fel az öltözetemet.
Mindent egybevéve nagyjából fél óra alatt sikerült elkészülnöm, így 8:40-kor egy taxi hátsó ülésén egyensúlyozva robogtam a MedFac, azaz a Media Factory épülete felé, ahol immár másfél éve dolgoztam. Marketing-asszisztensként közvetlenül Paul Doherty volt a főnököm, aki bár nagyon értette a dolgát, bárminemű szociális érzékenysége a nullával volt egyenlő, és a tetejébe még rettenetesen hangulatember is volt. Mindenkitől maximális odaadást és lojalitást várt el a cég iránt, tehát nála alapnak számított a túlórázás és az otthoni munka. Mindezek ellenére szerettem vele dolgozni, mert nagyon értett a reklámszakmához, és ha keményen melózott mellette valaki, azt egy idő után azért értékelni kezdte.
Hét perccel kilenc előtt szálltam ki a taxiból. Felrohantam a harmadikra, ahol az irodám volt - azaz az az irodának csúfolt lyuk, ahol a napjaimat töltöttem néhány monitor és egy csomó nyomtatott anyag társaságában. Sarah, Paul titkárnője kikerekített szemekkel bámult rám, ahogy lihegve elsuhantam az orra előtt, de mire letéptem magamról a kabátomat, már ott állt az ajtóban.
- Azt hittem, nem fogsz ideérni! Ezért most egy dupla cappuccino-val jössz nekem!
Sarah volt az a személy, akivel az egész MedFac-őrületben leginkább sikerült megtalálnom a közös hangot. Már három éve dolgozott Paul-lal, és ha valaki, hát ő bizony mindent tudott a férfi előnyös és hátrányos tulajdonságairól is. Mindenesetre ő volt az egyetlen, akit a főnök általában egy héten többször is kirúgott valamiért, csak hogy néhány perc múlva visszavonja az egészet.
- Rendben - Mosolyogtam a nőre. - És köszönöm még egyszer!
Sarah a szemeit forgatta.
- Hagyjál már, Row! Na de van még öt percünk, szóval azonnal meséld el, mi volt ez a pénteki dolog Jesse Wiley-val! Mindenki erről beszél!
Persze biztos voltam benne, hogy a nő valójában nem vicsorog, csak mosolyog, de mintha az arca ezekre a szavakra valami őrült, vadállati maszkká torzult volna. Szinte a pengeéles fogak csattanásait is hallottam.
- Hogy mi? - Tettem fel a legbugyutább kérdést, mielőtt átgondolhattam volna, de a nőnek már nem volt ideje válaszolni, mert a válla fölött megjelent Paul napbarnított arca (igen, ő télen is napbarnított volt, köszönhetően a jól megérdemelt, évente többször is beiktatott nyaralásainak), és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy mindenki azonnal húzza a belét a tárgyalóba, hozzátéve, hogy reméli, legközelebb nem munkaidőben akarok majd fogorvoshoz menni.
Pontban kilenckor a főnök intésére mindenki abbahagyta a pusmogást a tárgyalóban. A felém irányuló fokozott érdeklődést, ami lapos vagy éppen egészen nyílt pillantásokban nyilvánult meg, próbáltam túlfeszített idegeim játékának a számlájára írni, de valamiért nem ment. Aztán bebizonyosodott, hogy kivételesen nem az üldözési mániám hatalmasodott el rajtam. Azoknak ugyanis, akik - velem ellentétben - képesek voltak időben ideérni, volt idejük végigrágni magukat a hétvégi eseményeken még az értekezlet előtt. Hétvégi események címszó alatt pedig - ahogy azt néhány perccel később megtudhattam - leginkább a pénteki Midnight-koncerten történteket lehetett érteni, ami magasan vitte a pálmát a többi hír között.
Paul - szokásához híven - mindenfajta finomkodás nélkül tolta fel a kivetítőre annak a fényképsorozatnak a diavetítését, amit a koncerten rögzített egy meglehetősen jó helyen posztoló, és talán még annál is jobb felszereléssel rendelkező fotós. Egyre sűrűbb nyeldekelés közepette, bambán bámultam a képeket, és megint azt éreztem, amit tegnap délután, amikor megpillantottam a laptop kijelzőjén a képet. Kicsit ugyan olyan volt az egész, mintha a tegnapinak a lassított felvétele lenne, de ettől csak annyi változott, hogy Paul hangja a semmibe veszett, és szinte hallottam, ahogy minden érzésem, minden gondolatom és egy az egyben az énem úgy, ahogy van apró darabokban elkezd szétesni, és hangos koppanásokkal a padlóra potyog. Végül semmi nem maradt már bennem, csak a megalázottság érzése, ami talán még a normálisnál is súlyosabbnak tűnt, hiszen nem foghattam sem a fotósra, sem Abby-re, aki megírta a cikket már szombat reggelre az online fórumunkra, sem a Midnight-ra. Egyedül csak én tehettem az egészről.
Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy minden olyan csendes, én meg ki tudja, mióta a padlót bámulom. Ahogy felpillantottam, láttam, hogy mindenki engem néz, Paul az asztalra támaszkodva, felhúzott szemöldökkel, a többiek meg behúzott nyakkal, várakozóan. Mivel azonban teljesen lekötött a saját darabokra hullásom, nem figyeltem, és persze azonnal tudtam, hogy ez óriási hiba volt. Nyeltem egyet, amit szerintem mindenki hallott a teremben, majd farkasszemet néztem a főnökkel. Egyedül Sarah villantott felém Paul háta mögül valami tán mosolynak indult grimaszt biztatásképpen, de sajnos jelen esetben ezzel sem mentem túl sokra.
- Rendben - mennydörögte a főnök. - Úgy tűnik, Miss Wilson-nak nincs hozzáfűznivalója a dologhoz. Vagy mi a probléma, Row? Tán az zavar, hogy ennyien vagyunk? Az sem probléma. Tízkor várlak az irodámban, addigra izzítsd be a szürkeállományod, és egy nagyon jó sztorival állj elő, mert szükséged lesz rá! - Mintha ezt már hallottam volna valamikor... - Most pedig kifelé, és szedd össze magad!
Először nem is esett le, hogy ez nekem szólt, így végül Sarah sietett a segítségemre - megint -, aki mellettem termett, valami olyasmit magyarázva, hogy majd ő kikísér.
A folyosó szinte üresen kongott, ahogy becsukódott mögöttünk a tárgyaló ajtaja.
- Jézusom, te rosszabb állapotban vagy, mint gondoltam! - Hallottam Sarah hangját, miközben sietve az irodám felé rángatott. - Az istenért, valamit mondanod kell Paul-nak!
- De miről, Sarah? Basszus, fogalmam sincs, miről volt szó, nem gondoltam...
- Uramisten, Row! - Szakított félbe a nő. - Csak nehogy azt mondd, hogy nem gondoltad, hogy ekkora ügy kerekedik ebből a kis afférodból! Egy média- és reklámcégnél dolgozol, ha nem tűnt volna még fel! És itt az a dolguk az embereknek, hogy a hírességekről előbb megtudjanak bármit, minthogy ők maguk megtudnák! Mit gondoltál, hogy ha éppen te keveredsz bele egy ilyesmibe, mint a MedFac alkalmazottja, nem leszel darabokra szaggatva?
- Oké, de mit mondjak Paul-nak?
- Természetesen igent!
- Na de mire? - Fordultam szembe Sarah-val, amint beértünk az irodámba.
- Hát az exkluzív interjúra, mire másra! Te jó ég, te tényleg semmire sem figyeltél?
- Ne haragudj, de...
- Nincs de, Row! - Szakított félbe Sarah. - Szépen kitálalsz Abby-nek, elmeséled, milyen volt Jesse-szel csókolózni, kapsz öt perc hírnevet, aztán évek múlva meg majd büszke lehetsz rá, hogy te voltál éppen akkor, éppen ott, ennyi. Na, mennem kell vissza. És csak ügyesen!
Azzal rám kacsintott és elsietett, én meg földbe gyökerezett lábbal és tátott szájjal álltam a szoba közepén.
Hogy mi? Még hogy én meséljek el Abby-nek, ennek a feltörekvő kis tyúknak bármit is? Ez a nő egy igazi bulvárhírgyártó: teljesen mindegy, ki mit mond neki, ő azt és úgy írja meg, ami neki tetszik, és ahogy a legérdekesebbnek, a leglaktatóbbnak gondolja az olvasók számára. Tehát ha valaki az igazságra kíváncsi, akkor azt Abby írásaiban hiába is keresné. Na ne! Ezt nem! Nem fogok semmit nyilatkozni egy ilyen kis pénzéhes libának...
Egészen addig tartottam is magam ehhez a nemes gondolathoz, amíg el nem jött a tíz óra. Fél tizenegykor aztán úgy vonszoltam ki magam Paul irodájából, hogy az arcom lángolt a dühtől, a szemeim könnyesek voltak az elkeseredéstől, és legszívesebben beleordítottam volna a világba mindent, ami bennem volt, ami a lelkemet nyomta, összekötve az ordítást valami elsőre tán értelmetlennek tűnő törés-zúzással, majd kellő idejű őrjöngés után jó lett volna egyszerűen csak elpárologni a világból, mintha sosem léteztem volna.
Az irodámba visszaérve becsuktam az ajtómat, jelezve Sarah-nak, hogy most senkire sem tartok igényt, majd belemélyedtem a statisztikák elkészítésébe. Persze nemsokára már jött is az e-mail, hogy "Mi történt???" Nekem azonban semmi kedvem nem volt legépelni, hogy Paul gyakorlatilag közölte, hogy a kérdése költői volt, ugyanis nem eldöntendő kérdés az, hogy interjút adok-e Abby-nek. Persze először próbáltam szóhoz jutni és megértetni vele, hogy ezt nem tehetem meg, mert Abby nem azt írná, amit mondok, és akkor valószínűleg Jesse Wiley kicsit kiakadna, hogy akkor ez az egész csak egy reklámfogás volt a MedFac részéről, arról nem is beszélve, hogy a párkapcsolatom is épp emiatt az eset miatt hever romokban, hogy a lakhatásomról már ne is beszéljek... De természetesen hiába terveztem én el szépen, hogy majd hogy fogok a jó öreg Paul szívére és lelkére hatni - lehetetlen küldetés. Az egészen kár volt még csak gondolkoznom is. Így aztán két egész lehetőségem maradt: az egyik, hogy holnap interjút adok Abby-nek, a másik pedig, hogy ehelyett a felmondásomat nyújtom be Paul-nak.
Ha az előbbit választom, megmarad a munkám, viszont elveszítek mindenkit a kiszínezett "exkluzív interjú" miatt, ha viszont az utóbbit, akkor munkanélküliként indulhatok új albérletet keresni magamnak.
Mélyet sóhajtottam, majd beléptem a "New York titkai" című honlapunkra, hogy megnézzek pár adatot, amire szükségem volt - és az oldal főcímrovatában, villogó felirattal nem mást pillantottam meg, mint saját magamat, Jessie karjaiban. Jobb oldalt a nyomtatott anyag előnézete, ami ma hajnalban került ki az újságosokhoz, ugyanezzel a fotóval a címlapon, lejjebb pedig máris olvasható volt az ígéret: "Holnap exkluzív interjú a világ egyik legszerencsésebb lányával!"
Éreztem, hogy a harag megint kezd fojtogatni. Még hogy legszerencsésebb... Nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Végül csak bámultam magam előtt a papírhalmot, majd a monitoron a számokat, és próbáltam semmire sem gondolni. Nem mentem ebédelni (bár a reggelit is mintha kihagytam volna), inkább egy órával hamarabb hazaindultam, miközben abban reménykedtem, hogy a cuccaim nem a ház előtti járdára hajigálva várják majd a megérkezésemet. És bár ennél hosszabbnak még sosem éreztem a házunkig tartó buszozást, és sosem éreztem még ennyire úgy magam, mintha mindenki engem bámulna, legnagyobb örömömre a házban ugyanolyan csend fogadott, mint reggel, amikor elviharzottam. Mégis, nekem most erről is csak a vihar előtti csend jutott eszembe.
Végül, miután nem futotta semmi jobb ötletre, kivettem a bárszekrényből egy üveg Bailey's-t, majd nagyon nem sajnálva magamtól, töltöttem egy pohárba, leültem a kanapéra, és csak bámultam a szürkületben a kertben álló hársfa ágait. A telefonom néha felvillant, jelezve, hogy valamelyik barátnőm keres (hiszen biztosan látták, hogy címlaplány lettem), de nem törődtem most ezzel. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy egyedül legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése