Másfél hónappal ezelőtt történt.... Egész pontosan negyvennégy napja, 2011. december 9-én, pénteken.
Aznap volt a születésnapom. Rosalie, Chris, Bridge, Molly és Van - a barátnőim - életem addigi legfergetegesebbnek ígérkező meglepetésével készültek, amire ugyan elég hamar rájöttem, de ez korántsem vette el a dolog értékét. Sőt: csak még jobban be voltam zsongva! Mivel éppen ezen a napon lépett fel a kedvenc poprock együttesem a
városban (ráadásul lemezbemutató koncert, nem "holmi" turné keretében!),
egyikük sem gondolkozott túl sokat azon, minek is örülnék a legjobban
annak alkalmából, hogy betöltöm a huszonhetedik életévemet. Bridge pedig hol máshol dolgozna, mint szervezőként egy produkciós irodában -
és véletlenül pont annál az óriáscégnél, akik a Midnight
lemezbemutatóját is bonyolították. Így adott volt a szitu, szinte az
ölükbe pottyant a megoldás. (Na, és vajon nekem mennyit kellett
gondolkoznom rajta, mi is lehet az a fergeteges meglepi?...)
Majdnem három hónapon keresztül törtem a fejem, mit is vegyek fel (mintha nem lenne mindegy abban a hatalmas tömegben, amit be akartak passzírozni a csarnokba), ezerszer meghallgattam az összes Midnight cédémet, rongyosra néztem a klipjeiket a neten, és ezek után nem meglepő módon folyton Jessie Wiley-val, az énekesükkel álmodtam... Nagyon reménykedtem benne, hogy nem tér vissza gyerekkori rossz szokásom, az álmomban beszélés, mert elég kínos lett volna megmagyarázni Mark-nak, a pasimnak, miért is nem az ő nevét sóhajtozom...
Mark-kal szeptemberben volt a kilencedik évfordulónk. Akkor jöttünk össze, 2002. szeptember 30-án. Persze ezt ő valószínűleg nem tudja. Mármint a dátumot, mert hát minek is az ilyesmit megjegyezni? Nekem is csak azért ragadt meg az agyamban, mert "minden hülyeséget megjegyezek" - legalábbis szerinte... Hiszen elég nagy idiótaságra vall nem elfelejteni, hányszor és kikkel is csalt meg ezalatt a néhány év alatt, hányszor felejtette el a születésnapomat, hányszor felejtett el hazajönni vagy hányszor "merült le" a mobilja pont akkor, amikor sürgősen más dolga akadt, mint amit előre megbeszéltünk - és még sorolhatnám.
És hogy akkor miért voltam vele még mindig?
Elég sokat gondolkoztam ezen az elmúlt időszakban, és több lehetséges válasz is felmerült bennem. Az egyik, hogy azért, mert szeretem. Igaz, hogy rengeteget bőgtem miatta, mert szörnyen paraszt tud lenni sokszor, de tudtam, hogy ő is szeret, csak... nehéz eset, na. Tíz évvel idősebb nálam, ráadásul zenész - kell ennél több? A másik lehetséges válasz, hogy azért, mert megszoktam már ezt a helyzetet. Ismerem őt, a barátait, a szüleit (nagy élmény mindegyik), és nincs kedvem végigkínlódni valaki mással ezt az egész megismerkedés-összeszokás procedúrát... Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer négy hónapra szakítottunk. Elhagytam őt, mert úgy éreztem, nem bírom tovább - ő meg visszasírta magát. El akartam hinni, hogy szeret, és el is hittem.
Amúgy azt hiszem, kissé belefáradtam már a vele való folytonos küzdelembe, és megtanultam együtt élni a helyzettel. Nekem ez már természetes volt. Sokat voltam egyedül a házban, amit a város szélén béreltünk, mert vagy próbálni voltak, vagy koncertturnén, vagy valami hasonló - ha nem, akkor meg nálunk bandáztak, ami a fősulis éveim alatt például kifejezetten zavart. Az évfolyamtársaim odáig voltak, hogy Mark Hammon a pasim, és mindegyikük a barátnőm akart lenni, csak hogy találkozhasson a fiúkkal. Én azonban utáltam ezt az egészet, így a gimi óta nem voltam hajlandó senkivel összebarátkozni. Maradt a hatosfogatunk, ami eddig mindig állta az idő próbáját.
És ez a hatosfogat december kilencedikén ott állt a VIP bejáratnál, tetőtől talpig a legcsodálatosabb cuccaiba felöltözve (értsd: farmer, bakancs meg valami póló a télikabát alatt), és rettentő izgatottan (és széjjel fagyva a hóesésben) vártuk, hogy Bridge előkeresse a táskája mélyére süllyesztett belépőinket. Végül diadalmasan szétosztotta a nyakba akasztható műanyag kártyákat, majd a hatalmas termetű biztonsági őrök szigorú és lenéző pillantásaitól kísérve bemasíroztunk az épületbe.
Bridge szakértelmének köszönhetően megszerezte nekünk a legjobb helyet, közvetlenül a színpad előtt. Mielőtt azonban kimentünk volna a küzdőtérre, lepakoltuk a cuccainkat a személyzeti öltözőben, és a csajok rámerőszakoltak egy "Birthday Girl" feliratú, csillivilli strasszokkal kirakott pólót, ami végül is elég jól nézett ki a világos színű, enyhén szétszaggatott csőfarmeremmel. Aztán gyorsan koccintottunk még egyet (ki tudja már, hányadszor aznap este), és enyhén illuminált állapotban, egymásba kapaszkodva és hangosan örömködve vonultunk le a színpad elé. Rettenetesen boldog voltam és büszke arra, hogy a legjobb helyen tombolhatok a legjobb zenekar legújabb számaira - és mindezt a legjobb barátnőim körében, a születésnapomon...
A koncert fergeteges volt, a hangulat fantasztikus, az pedig, hogy Jessie gyakorlatilag az orrom előtt énekelt, leírhatatlan... Teljes extázisban voltunk mindannyian, táncoltunk, énekeltünk, bolondoztunk.
Aztán következett az a szám, ami éppen a legnagyobb kedvencem volt - persze nem csak nekem... Hetek óta vezette vele a Midnight a slágerlistákat, és otthon is csak maximum hangerőn voltam képes hallgatni, annyira imádtam. És ekkor...
Jessie teátrális műsajnálkozással közölte, hogy a vokalistája épp nem ér rá, így kéne neki valaki, aki beszáll helyette. Azt a sikítást, ami betöltötte a csarnokot ezekre a szavakra! Minden nőnemű lény kapálózva nyomult a színpad felé, csak hogy őt válassza ki Wiley. És ekkor a barátnőim - mintha összebeszéltek volna - előretuszkoltak és minden erejüket beleadva mutogattak rám. De nem is ez volt a legmeglepőbb - hiszen megszoktam már, hogy beszámíthatatlanok -, hanem hogy Jessie szeme megakadt rajtam. RAJTAM! Éreztem, hogy fülig vörösödök, mert ez a pillantás eleve felért egy endorfinrobbanással, mégis próbáltam elfordulni, hiszen én nem tudok énekelni, főleg nem ennyi ember előtt, és főleg nem Jessie oldalán...
Aztán, mintha lassított felvételt láttam volna, a férfi ellenállhatatlanul elmosolyodott - RÁM MOSOLYGOTT!!! -, majd kinyújtotta felém a kezét, miközben elém lépett a színpad széléhez. Valami olyasmit mondott a mikrofonba, hogy "nocsak, valakinek ma van a születésnapja", vagy ilyesmi, de a sikítozástól és a sokktól nemigen hallottam. A többiek egészen a színpadhoz préseltek. Egy ideig csak bámultam Jesse kezét, majd feladtam a tiltakozást. Végül is igazuk volt a csajoknak: ilyen lehetőség csak egyszer adódhat az ember életében.
Felnyújtottam a kezem és a férfi csuklója köré fontam az ujjaimat, miközben próbáltam nem elájulni. Kicsit szédültem, amit szerettem volna az elfogyasztott alkoholnak betudni. A lányok segítettek - fellökdöstek a színpadra -, így hamarosan ott álltam a reflektorfényben - annak a férfinak a kezét fogva, akiért tinilány módjára képes voltam évek óta rajongani (Mark legnagyobb utálatára).
- Szia, Jesse vagyok - mosolygott rám a férfi (mintha nem tudnám...), majd a mikrofonba beszélve folytatta. - Megtudhatnánk a neved, szülinapos lány?
- Row - gyorsan megköszörültem a torkom, amit eddig nem nagyon kíméltem. Nem tudtam, hogy leszek képes így végigénekelni egy dalt, főleg, hogy a szívem is majd' kiugrott a helyéről. - Row vagyok.
Elmosolyodtam, közben automatikusan végigfutott a tekintetem Jesse meztelen felsőtestén. Mindkét karját végig tetoválások borították, de jutott belőlük a mellkasára és a hátára is. Fantasztikusan nézett ki, és ezt a látványt csak fokozták kékesszürke szemei és rövidre nyírt, szinte fekete haja.
Amikor a zenekar az első akkordokat kezdte játszani, jobbnak láttam becsukni a szemem. Szerencsére pár másodperc elég volt hozzá, hogy magával ragadjon a fergeteges, pörgős ritmus, és hálát adtam már azért is, hogy kissé spiccesen kerültem ebbe a helyzetbe. Fogalmam sem volt, milyen produkciót nyújtottam a színpadon, de nem lehetett annyira szörnyű, mivel a szöveget álmomból felébresztve is kívülről fújtam, és bár nem voltam született énekesnő, néhány évig tanultam azért ilyesmit is...
De nem is az énekteljesítményem volt az oka, hogy két perc múlva már senki sem emlékezett arra, hogy egyáltalán hallották a hangomat. Magamon kívül, boldogan mosolyogva konstatáltam, hogy már vége is az egésznek, amikor Jessie mellém lépett és átölelte a vállamat. Valamit magyarázott a mikrofonba arról, hogy milyen fantasztikusan énekeltem (pfff...). Próbáltam nem elájulni attól, hogy hozzám ért, és a barátnőim arcát kerestem a reflektorfény hatósugarán túl, amikor a férfi megfogta a kezem, maga felé perdített, majd szorosan átölelt - és megcsókolt... Hosszan, lágyan, határozottan, fantasztikusan...
Annyira meglepett a dolog, hogy totálisan leblokkolt az agyam, és minden mozdulatom ösztönös lett. A mellkasának támaszkodva, behunyt szemmel viszonoztam a csókot, majd amikor vége lett és kinyitottam a szemem, a színpadot csak vörös fényekkel világították meg, és az egész tömeg őrjöngött. Valószínűleg bambán és elég meglepetten bámulhattam Jesse arcába, aki lassan elengedett, majd rám kacsintott és a nyakamban lógó VIP-belépőre mutatott.
- Találkozunk a bulin! - "Súgta" a fülembe.
A következő, amire emlékszem, hogy megint a színpad mellett állok a lányok között, akik magukból kikelve, egyszerre magyarázva próbálták túlkiabálni a zenét, de fogalmam sem volt, miről beszélnek. Azt hiszem, sokkot kaptam.
A koncert után az öltözőben leültem a földre és csak bámultam magam elé. Megittam még egy felest, mire sikerült annyit kinyögnöm, hogy "aztakurva". Szerencsére a csajok már ismertek annyira, hogy ebből mindent tökéletesen megértsenek. Összekapartak a földről és valahogy sikerült rendbe szednem magam és átöltöznöm, mielőtt elindultunk a közelben lévő szállodába, ahol a lemezbemutatók után szokásos hatalmas partit tartották a zenekar tagjai, a producereik és egy csomó híres vagy gazdag ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése