Nagyjából két órája bánkódtam már egymagamban, egész pontosan az ír krémlikőr társaságában a nappaliban, mire az egyre terebélyesedő sötétségben már annyira zavarni kezdett a telefonom szinte folyamatos villogása, hogy egyik alkalommal találomra felvettem.
Bridge volt az. A "Halló" után egy levegőre elhadart egy nagy monológot arról, miképpen és mennyire aggódnak ők öten értem, és kérdőre vont, amiért eddig még csak a telefont sem vettem fel. Mikor végre abbahagyta, mondtam neki, hogy ha nem válaszolok, az valószínűleg azt jelenti, hogy senkivel nem akarok beszélni, szóval ezennel akár békén is hagyhatnának egy kicsit. Ezen enyhén megsértődött, mire azt mondtam neki, hogy meg is haragudhat akár, de most akkor sincs erőm még az ő lelkével is foglalkozni. Hagyjanak egy kicsit békén, mert egyedül akarok lenni - sokkal rosszabb lesz, ha nem szállnak le rólam.
Ebben így meg is egyeztünk végül, és onnantól kezdve mintha elvágták volna, a mobilom nem villogott többet.
Az óra ketyegése, amit máskor annyira szerettem, most az őrületbe kergetett. Ráadásul a sötét szobában gubbasztva még hangosabbnak hatottak az apró ütések.
Vince nagymamájának a hatalmas, tölgyfából készült állóórája, ami negyedóránként üt egyet, egészkor meg annyit, ahány óra van éppen. Vince-en kívül én voltam az egyetlen, aki szerette ezt az öreg szerkezetet, a fiúk megőrültek tőle. Nekem tetszett, a saját otthonomra emlékeztetett Montana-ban, ahol a családom él, és ahova egyszer mindenképpen szeretnék visszaköltözni. Az ottani vidék felülmúlatatlan...
Teljesen belemerülhettem Montana képeibe az agyamban, mert egyszer csak meglepetten és sűrűn pislogva tértem vissza a szobába. Mintha hallottam volna valamit. Összegömbölyödve feküdtem a kanapén, és csak a fejemet fordítottam kissé félre, hogy jobban tudjak fülelni. Amikor meghallottam a kutyák ugrándozását a teraszon, felültem - tudtam, hogy Vince az, vagy legalábbis ő is. Csak neki tudtak így örülni az állatok rajtam kívül. Hallottam, ahogy valamit mond nekik, majd előszedi a kulcsát.
Talán nem kéne itt ücsörögnöm - futott át hirtelen az agyamon.
Felpattantam a kanapéról, de addigra már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy feleslegesen kapkodok, elkéstem. Vince éppen akkor lépett be az ajtón és kattintotta fel a lámpát az előszobában, amikor felé fordultam, így a hirtelen erős fény teljesen elvakított. Jobb kezemben az italos üveget szorongattam, a balban meg a poharat, így elég nehéz volt a szemem elé kapni a kezem.
- Picsába! - mondtam félhangosan, csak a rend kedvéért. Nem érkezett válasz, és egy darabig semmit sem hallottam, de hiába próbáltam kinyitni a szemeimet, mert nem láttam semmit, és csak sokkal jobban fájt. Megpróbáltam letenni az üveget meg a poharat, de persze, hogy csukott szemmel meg elvesztettem az egyensúlyom, így majdnem sikerült mindent lesöpörnöm a kanapé előtt álló dohányzóasztalról. Végül sikeresen visszaültem, és mély sóhajtás kíséretében a szemeimet kezdtem dörzsölni. A kibuggyanó könnyeket próbáltam a fájdalomra fogni, de nem sikerült, és emiatt meg szörnyen dühös lettem. Elsoroltam néhány válogatott káromkodást magamban, miközben elképzeltem, hogy Vince szánakozó tekintete lyukat éget a hátamon. Valószínűleg most azt hiszi, hogy direkt parádézok itt előtte.
Végre meghallottam, hogy levette a kabátját és a bakancsát, és a konyha felé fordult. Kinyitottam a szemem, és örömmel tapasztaltam, hogy a látásom egészen elfogadható. Gyorsan felpattantam, felkaptam az üveget - a pohárral nem bajlódtam - és minél gyorsabban és halkabban próbáltam feljutni a lépcsőn. Közben hallottam, hogy Vince jön vissza a konyha felől. Nem tudtam, mik a tervei, de szerettem volna még egy kis időt nyerni, mielőtt kiteszi a szűrömet. Szerettem volna átgondolni, hogyan tovább.
Természetesen az utolsó lépcsőfokba sikerült hatalmasat belerúgnom. Összeszorított szájjal osontam a szobám ajtajához, besurrantam és próbáltam nagyon halkan becsuki magam mögött, de már megint elkéstem. Vince néhány ugrással felért az emeletre.
- Row - hallottam meg a hangját, és szinte abban a pillanatban a tenyere az ajtóra feszült. Hagytam, hogy kinyissa.
- Kérlek, Vince, ne most! - Szólaltam meg halkan. - Beszéljünk reggel, jó? Kérlek!
- Miről? - Ezt éppen úgy kérdezte, mintha csak összefutottunk volna az utcán, és meghívtam volna egy kávéra. A haja a szokásosnál is kócosabb volt, az arcán pedig a szokásosnál is többnaposabb borosta. A szemei kitartó bulizásról tanúskodtak, ráadásul most valószínűleg még durvábban nyomták a szokásosnál. A tekintetem akaratlanul is a kezemben szorongatott likőrös üvegre tévedt.
- Ja, hogy a lakhatásodról? - Húzta fel végül a szemöldökét tettetett csodálkozással a férfi, majd megdörzsölte az állát, mint aki erősen gondolkozik. - Hm. Nem, azt hiszem, most fogunk beszélni róla, ugyanis én most szeretnék. És innentől kezdve megszűnik az, hogy levegőnek nézel. Mostantól én vagyok a főnök! Ez az első szabály, rendben? - Szélesen rám mosolygott.
- Mi van? - Kérdeztem elhaló hangon, összehúzott szemöldökkel. - Hogy megszűnik, hogy levegőnek nézlek? - Ez a mondat eléggé szíven ütött. Ha valakit nem néztem levegőnek soha, az éppen ő volt - adtam is okot ezzel jó néhány közte és Mark között kialakuló vitára, de nem érdekelt. Az első perctől kezdve Vince volt a második, akivel szerettem volna elfogadtatni magam. - Sohasem néztelek levegőnek téged, Vince!
- Nem úgy értettem - forgatta a szemeit a férfi, és az ajtófélfának támaszkodott, még azt a gyér fényt is eltakarva előlem, ami a földszintről felszivárgott idáig. - Eddig én csak vendégként voltam itt, és bár a ház az enyém, nem nagyon szóltam bele, mit és hogyan csináltok. - Hát ez azért nem volt teljesen igaz. - Mostantól azonban itt lakom, és ez azt jelenti, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt én szeretném, kivéve, ha téged is megkérdezlek róla. Tudom, hogy ez ellenkezik az elveiddel, azt is tudom azonban, hogy nemigen van más választásod, mint hogy elfogadd az ajánlatomat, ami - tekintve, hogy nekem is keresztbe tettél - szerintem több, mint lovagias.
Egy ideig csak bambán bámultam magam elé, és próbáltam értelmezni Vince szavait, de az a verzió, hogy én itt maradhatok, hirtelen annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem igazán jutott eszembe, mint lehetséges megoldás.
- Azt hiszem, nem értem... - kezdtem, de félbeszakított.
- Szerintem érted - farkasszemet néztünk, ami kezdett kicsit feszélyezni. Végül elfordítottam a tekintetem.
- Tehát ideköltözöl? És Mark?
- Mark beköltözik a lakásba. Cseréltünk. Már úgyis mondtam neki egy ideje, hogy vissza akarok jönni ide, de mindig azt mondta, hogy a kutyáid nélkül te nem mennél el. Na mindegy. Végül is már nem érdekes, nem? - Kivette a kezemből az üveget és a fény felé tartotta, majd grimaszolt. - Pfuj! Na jó, megyek és iszok valamit. Csatlakozhatnál, hogy megbeszéljük a részleteket.
Azzal kezében a Bailey's-es üvegemmel elindult lefelé a lépcsőn.
Lassan kezdett leesni, hogy nem kell azon aggódnom, hogy Vince kirak innen. Ugyanakkor elgondolkoztam, vajon milyen feltételeket akar szabni a férfi? Levonszoltam magam a lépcsőn, be a nappaliba, ahol is Vince a kezembe nyomott egy poharat, majd koccintottunk.
- Rám, amiért ilyen jó fej vagyok - mondta a férfi, majd egy húzásra kiitta a whisky-jét, és grimaszolt. - Huh! Na jó, akkor beszéljünk az üzletről...
A következő öt percben gyorsan felvázolta, hogy mi a helyzet. Tehát Mark mostantól a lakásban lakik, ő meg itt. Mivel imádja a kutyáimat, maradhatnak, velem együtt - ha úgy teszek, mintha nem is léteznék. Nem fogja lehajtani a vécédeszkát, nem fogja megmondani, mikor megy el vagy mikor jön haza, hova megy vagy hol volt éppen, és semmit - cserébe arra sem kíváncsi, hogy én hova megyek és mikor és kivel. Ide azonban senkit nem hozhatok, mert ő nem kíváncsi senkire.
- Ja, igen - tette hozzá végül teátrálisan, mintha elfelejtette volna -, a lakbér miatt meg ne aggódj, majd fizetsz, ha találsz valami munkát.
Majdnem félrenyeltem a krémlikőrt.
- Miről beszélsz? - Kérdeztem köhögve.
- Hogy miről beszélek? - Nézett a szemembe. - A holnapi interjúdról, amit természetesen lemondasz, ami miatt gondolom ki fognak rúgni. Vagy tévednék?
Egy ideig csak néztem rá, majd rájöttem, hogy igaza van. Természetesen nem csinálhatom meg az interjút - és természetesen ki fognak rúgni emiatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése