3. Pillangó-hatás - avagy hogyan csináljunk káoszt az életünkből?

A különös szülinapi bulim utáni hétvége egészen nyugodtan telt, azt leszámítva, hogy vasárnap reggel betoppant May, Vince barátnője. Furcsállottam a dolgot, mivel a fiúk hétvégén Atlantában voltak koncertezni, mi meg nem voltunk valami nagy barátnők. Azaz, egész pontosan egyáltalán nem voltunk barátnők, ugyanis nem bírtam elviselni May-t. Feketére festett, hosszú haja volt, tele volt piercingekkel és tetoválásokkal, és amióta összejött Vince-szel, teljesen kiközösítette őt. Szörnyen féltékeny volt mindenkire, aki csak a közelébe mert menni a kedvesének. Persze, nem mondom, hogy a pasi erre nem adott okot, de akkor sem értettem, hogy rám miért fúj, hiszen sokkal régebb óta ismertem az egész bandát, mint ő. Ha annyira akartam volna, akkor akár Vince-szel is összejöhettem volna annak idején - ő legalábbis benne lett volna a dologban. Mark őt mutatta be nekem utolsóként a bandából, és amint megismertem, azonnal megértettem, hogy miért várt vele.

Vince - az Iron Skulls, azaz a banda dobosa - magas, izmos pasas, enyhén kreolos bőrrel, borostás arccal, folyton kócos, fekete hajjal és rengeteg tetoválással. A szemei barnák, enyhén mandulavágásúak, és úgy tud nézni az emberre, mintha a veséjébe látna. Mosolyogni nemigen szokott, csak ha a barátaival van. Amúgy egy ritka nagy bunkó, akiből első pillantásra semmi jót vagy bizalomgerjesztőt nem nézne ki az ember. Ennek ellenére nagyon okos, és van egy jó kis hatodik érzéke - amivel azonnal rájött, hogy nagyon is bejön nekem úgy, ahogy van. És Mark pontosan ezért halasztgatta a bemutatásomat. Nem egyszer előfordult ugyanis korábban, hogy lenyúlták egymás legfrissebb barátnőjét, és ezekből az ügyekből sokszor hatalmas veszekedések és háborúk lettek. Ugyanis Mark-ot sem kell félteni: egy fikarcnyival sem rendesebb, mint legrégibb és legjobb barátja.

Sokáig nem is értettem, hogy lettek ők ketten barátok, hiszen általában - ha éppen nem zenéltek - ki akarták nyírni egymást. Úgy viselkedtek, mint két kiskakas a szemétdombon. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg annyira megegyeznek az erőviszonyaik, hogy valahol a lelkük mélyén tudják: jobb nekik jóban lenni, mint nem.

Rajtam kívül egyetlen állandó lány volt még a bandában: Julie, Stephen-nek, a Skulls gitárosának barátnője. Ő azonban nem kedvelt engem túlzottan, bár nyíltan ezt sosem mutatta. Talán hat éve volt már Steph-fel, és egy kezemen meg tudnám számolni, ezalatt hányszor beszéltem vele tíz mondatnál többet. Na nem mintha bántam volna...

Tehát vasárnap reggel arra ébredtem, hogy a kutyáim szörnyen ugatnak. (Két közép-ázsiai juhászkutyát tartok, akiket imádok. Mindig ők voltak az igazi társaim a mindennapokban, főleg, ha Mark sokáig nem volt itthon. Meg néha akkor is, ha itthon volt... Afra, a lány ordas színű, Boro, a fiú pedig koromfekete és sokkal hosszabb szőrű, hatalmas sörénnyel a nyaka körül. Mindketten négy évesek.)

Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a kertkapu előtt ácsorgó alakot. Hunyorognom kellett, mert a nap ragyogóan sütött, majd amikor felismertem May-t, felhúztam a szemöldökömet. (Persze, hogy ugatnak a kutyáim - még ők sem bírják ezt a csajt.) Magamra kaptam valami épp a kezem ügyébe akadó ruhát és egy kabátot, majd kisiettem az udvarra, hogy beengedjem.

- Helló - mosolygott rám. - Bocs, hogy ilyenkor zavarlak, csak kéne egy pár cuccom, amit itt hagytam a múltkor.

- Persze, semmi gond, gyere csak - válaszoltam, miközben próbáltam eldönteni, mi olyan furcsa a lányon. Sajnos nem tudtam rájönni.

May a kutyákat kerülgetve besietett a házba, szinte meg sem várva, hogy bezárjam utána a kaput. Utána mentem, de mire beértem, már felvágtázott az emeletre - persze bakancsban. Egy pillanat alatt feldühítettem magam. Mély levegőt vettem, miközben lerúgtam a csizmámat, és utána mentem. Ahogy felfelé haladtam a lépcsőn, hallottam, hogy hangosan pakolászik valamit Vince szobájában, de amint felértem az emeletre, becsapta az ajtót maga mögött.

Egy pillanatra megtorpantam, mert éreztem, hogy elönt a méreg. Oké, hogy ez Vince háza (tőle béreltük Mark-kal, mivel neki volt egy másik lakása is a belvárosban, amit a szüleitől kapott, miután lediplomázott), na de ez mégiscsak furcsa volt egy kicsit... May még egy éve sem volt együtt a pasival, szóval nem gondoltam volna, hogy joga van csapkodni az ajtókat abban a házban, ahol amúgy nem is ő lakik, hanem én...

Mire idáig értem a gondolatmenetemben, nyílt is az ajtó, és May ugyanúgy viharzott ki rajta, mint ahogy pár perce a kapun befelé. Majdnem nekem ütközött, mire csodálkozva megtorpant, mintha most venné észre, hogy van itt valaki más is rajta kívül. Szemügyre vettem a hátára dobott közepes méretű táskát.

- Mi van? - Kérdezte.

Hogy mi van?!

- Semmi, csak gondoltam, segíthetek...

- Nem hiszem - válaszolta, miközben végigsiklott a tekintete a kinyúlt pulcsimon és a melegítőnadrágomon. Elég lenéző volt, mintha azt sugallta volna: ő akkor se venne fel ilyen cuccot, ha kényszerítenék. - Amúgy is, már megtaláltam, amit kerestem, szóval... megyek is.

Rám mosolygott, majd kikerült és lesietett a lépcsőn. Pislogtam párat, majd megfordultam és utána mentem, hogy kiengedjem. Az előbb még szándékomban állt megkérdezni tőle, hogy kér-e egy kávét, de hamar letettem róla (nem is bántam, hogy nem marad itt fárasztani engem.) Miután kiengedtem, direkt elszöszmötöltem egy darabig a kapu zárjával, hogy megnézhessem, merre megy. Valami nagyon-nagyon furcsa volt rajta. A viselkedésében. De mi? Talán idegesnek tűnt vagy feszültnek.

Elsétált a sarokig, majd ott beült egy Chrysler-be, ami az út túloldalán várakozott, és ha jól láttam, egy pasi ült a volánjánál, de ebben nem lehettem biztos. Végül visszamentem a házba, és a kávémmal a kezemben leültem a laptopom elé, amit két napja be se kapcsoltam. El is csodálkoztam kicsit, hogy bírtam ki ilyen sokáig gép nélkül, de hát ez a péntek éjszaka összezavart... Jessie... Mmm, még mindig beleborzongok az egészbe, ahányszor csak eszembe jut akár csak egy egészen apró részlete az estének. Nem is tudom, annyira irreális az egész! Olyan, mintha álmodtam volna - és mégsem.

Bridge azt ígérte, átküldi a képeket, amit rólunk csinált a telefonjával. Betöltöttem a Facebook-ot, majd beléptem.

Három üzenetem jött, és egy rakás értesítés. Először gyorsan végigfutottam az üzenőfalat, majd rákattintottam az értesítésekre. Egy csomó szülinapi köszöntőt kaptam az ismerőseimtől, meg néhány lájk az ilyen-olyan bejegyzéseimre. Gyorsan végigfutottam őket, majd az üzenetekre kattintottam.

Ááá, Bridge átküldte a képeket!!!

A szívem hevesen vert, amíg letöltöttem a fotókat a gépre, majd szinte kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor megpillantottam magamat a színpadon, Jessie mellett. Uramisten, ezt a pasit!!! Végiglapoztam a képeket - majd elakadt a lélegzetem, amikor az utolsóhoz értem. A barátnőm tökéletes fotót készített a csókról... Percekig meredten bámultam a képernyőt. Az egész pillanat, amit akkor egy örökkévalóságnak éreztem, megelevenedett előttem. Minden részletet alaposan szemügyre vettem a képen.

Jesse bal kezében tartotta a mikrofont, hanyagul maga mellett. Jobbjával átölelte a derekamat (uhh...). Az egész tartása olyan laza, olyan természetes... Én szorosan hozzá simultam, mindkét kezem a mellkasán, és a mikrofon a jobbomban. A jobb lábamra támaszkodva állok, a bal kicsit hátrébb - mintha éppen arra készülnék, hogy a levegőbe emeljem a sarkam, mint az idióta romantikus filmekben vagy a mesékben, mikor a herceg megcsókolja a királylányt... Nagyon reméltem, hogy ez a mozdulat kimaradt, és nem csináltam magamból teljesen hülyét. Vettem egy mély levegőt, mert mintha már percek óta visszatartottam volna a lélegzetem. Aztán gyorsan rákattintottam a "Következő" gombra, hogy kicsit kijózanodjak és visszatérjek az első képhez, amin még éppen csak az látszik, hogy totálisan zavarban, vigyorogva állok a színpadon a férfi mellett...

De nem ez következett. Volt még egy kép, ami azt bizonyította, hogy ez a csók nem is volt annyira rövid. Az előzőhöz képest nagyjából csak annyi változott, hogy Jesse bal keze nem maga mellett volt - hanem bizony a tarkómon.

Döbbenten pislogtam párat. Hogy mi? Én... én erre nem is emlékeztem! Automatikusan a hajamba túrtam ott, ahol a kép alapján láthatóan Jesse keze volt. Próbáltam valamiféle emléket előhívni az agyamból arra vonatkozóan, hogy ez valóban így történt, de egyszerűen nem emlékeztem rá...

Uhh... Ez... ez egy igazi csók volt!

Nyeltem egyet.

Kis idő elteltével beírtam a keresőbe Jesse nevét és a "színpad" és a "csók" szavakat, de ilyen összefüggésben nem adott ki semmi értelmeset a Google. Ezen elgondolkoztam. Lehet, hogy Bridge-nek igaza volt? Jessie még sosem csinált ilyesmit korábban?

De akkor most miért? Akkor mi volt ez mégis?...

És egyébként én is teljesen megőrültem? Hihetetlen, de most, a képeket nézve jutott eszembe először, hogy nem vagyok normális. Hányan is voltak a koncerten? Ezren? Kétezren? Vagy ötezren? Nem mintha számítana, hiszen bőven elég, ha éppen csak egy olyan ember látta, akinek nem kellett volna...

Összeszorult a gyomrom. Mi van, ha - amint ez nagyon is valószínű - nem ez az egyetlen kép rólunk?... És a kamerák...

Meredten bámultam a képernyőt. Az agyam teljesen lezsibbadt. Lefagyás, rendszer újraindítása...

Oké. Megtörtént. Ezzel már nem tudok mit kezdeni. De mégis hogy fogom megmagyarázni? Persze, lehet, hogy nem is lesz rá szükség, hiszen ki gondolná, hogy pont én vagyok azon a képen, ugyebár... Nem hiszem, hogy annyira felismerhető lennék...

Jaaajj, ugye ezt most nem akarom elhitetni magammal??? Természetesen még Bridge képein is tisztán látszott az arcom...

Behunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Mark ki fog csinálni, ha ezt megtudja. Mit fogok mondani neki? Hogy bocs, nem direkt volt? Vagy hogy nem tehettem semmit? Vagy hogy túl sokat ittam?

Előre tudtam, hogy elvi kérdést fog csinálni ebből - és sajnos igazat kell, hogy adjak neki. Én is magamra venném, ha lesmárolna egy lányt a színpadon a koncert kellős közepén, mindenki szeme láttára. Persze, ő arra hivatkozna, hogy csak a reklám miatt tette... De én mit fogok mondani?

A rózsaszín felhők közül túl hirtelen zuhantam vissza a földre, és úgy éreztem, mintha egyenesen a betonba csapódtam volna. Sürgősen ki kell találnom valamit. A telefonomra pillantottam, ami mellettem hevert az asztalon. Bármelyik pillanatban megcsörrenhet, jelezve, hogy Mark hív. És akkor mit mondok majd neki?

Eluralkodott rajtam a pánik. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom...

Csak hogy csináljak valamit, visszatértem a Facebook-hoz, hogy megnézzem a másik két üzenetemet. Az egyiket Vince küldte...

Vince???

Rákattintottam. Ugyan mit akarhat tőlem Vincent Barroso? Nem mondhatni, hogy gyakran írogat nekem üzeneteket a neten...

"Hello, Baby! Ha az a kis kurva odamenne, ne engedd be! Mondd neki, hogy takarodjon a picsába, vagy etesd meg a kutyáiddal! TSÓK, V."

Kivert a hideg veríték. Gyorsan megnéztem az üzenet dátumát: szombaton hajnali fél háromkor írta, és azt is láttam, hogy a mobiljáról.

Azt hiszem, ezt elcsesztem. Behunytam a szemem és a kezembe hajtottam a fejem. Próbáltam megnyugodni, de csak egyre idegesebb lettem. Vajon mit vihetett el May? Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam és felrohantam a lépcsőn, be egyenesen Vince szobájába.

Olyan óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha legalábbis birtokháborítást készülnék elkövetni - ami nagyjából így is volt. Sosem jöttem még be ebbe a szobába, ha nem volt itt Vince, és akkor is csak nagyon ritkán fordult elő, hogy betettem ide a lábam. Körülnéztem, és próbáltam kitalálni, mi hiányozhat - persze esélyem sem volt rá. Honnan tudhatnám, mi tűnt el, ha azt sem tudom, mi volt itt előtte?

Visszarohantam a laptophoz, miközben már legjobb védekezés a támadás-alapon azt fogalmazgattam magamban, hogy fogom lecseszni Vince-t, amiért nem hívott fel, hanem a Facebook-on írogatott. Miből gondolta, hogy el fogom olvasni a levelét, mielőtt még May idejönne? Ez igazán nem az én hibám!

Aztán eszembe jutott, hogy felhívom May-t és megkérdezem, mit vitt el - de ez elég röhejesen hangzott már gondolat formájában is. Hát persze, biztosan megmondaná, nem?...

Elkezdtem gépelni egy választ Vince-nek:

"Hellóka! Van egy kis gond... May itt járt ma reggel, és én csak most olvastam az üzidet! MIÉRT NEM HÍVTÁL FEL INKÁBB??? Az istenit, Vince!!!" Elküld.

- Bazdmeg! - Mormogtam magam elé.

Gyorsan megnéztem a harmadik üzenetemet. Abby küldte, az egyik kolléganőm. Egy reklámcégnél dolgozom, marketingasszisztens vagyok, ő pedig újságíró a cég által szerkesztett netes pletykaújságnál. Istenem, mit akar?

"Szia, Row! Hát, először is boldog születésnapot! :)"

- Kösz!

"Ott voltam pénteken a Midnight koncerten, tudod, erről írok cikket. :) Szeretnék elsők között gratulálni az ott látottakhoz! Hű, nem semmi! Pedig úgy tudtam..."

Nem is kellett tovább olvasnom. Felkaptam a telefont az asztalról, és azonnal Van-t tárcsáztam. Azért őt, mert a többiek reakciói a következők lettek volna:

Bridge: "Jaj, hagyjál már, Row! Örülj neki, bazdmeg, hogy most a fél világ téged irigyel! Ugyan, kit érdekel, mit szólnak hozzá mások? Titokban úgyis csak irigykednek és féltékenyek rád! Na jó, kicsit én is az vagyok, bár azért kihasználtam a helyzetet, mert szegény ... (itt egy férfinév következne) olyan kis magányosnak látszott, és hát fel kellett dobnom egy kicsit, érted..."

Rosalie: "Na ide figyelj! Elegem van a siránkozásodból! Felnőtt nő vagy, önálló döntéseket hozol. Ha belementél, hát viseld a következményeit - lehetőleg emelt fővel, mert ne égess itt engem ilyen hülye picsás nyavalygással! Igen, ő smárolt le, de te meg hagytad magad, ennyi! Majd máskor nem csinálsz ilyet, és akkor nem kell magyarázkodnod!"

Chris: "Figyelj, Row, most épp vasárnapi ebédre megyünk Sean szüleihez, nem a legjobbkor hívtál. Persze, megértem, de... (suttogva) most nem tudok beszélni!"

Molly: "Tudod, Row, az a legjobb az egészben, hogy Jessie valószínűleg már nem is emlékszik rád. Majd szépen elgondolkozik, hogy ki is volt az a kis szőke tyúk, aki ott vernyákolt mellette, és elcsodálkozik, hogy Robbie Williams nyomdokaiba lépett ezzel a "csókolózzunk a rajongóinkkal"-dologgal... Vagy egy jó kis reklám volt ez is az új lemeznek. Mondtam, hogy idegösszeomlást fogsz kapni, hát most tessék! Mindig igazam van, csak sosem hallgattok rám! Igaza lesz Mark-nak, ha szétveri a fejed emiatt - bár azért ő egy jó nagy paraszt volt veled mindig is... Szóval, végül is megérdemli."

Tehát Van-t hívtam.

- Hellóka - csiripelt bele a telefonba Vanessa, amikor már éppen le akartam tenni.

- Van, bazi nagy bajban vagyok, segíts! - Hadartam. - Ott volt a kolléganőm is a koncerten, és mi van, ha Mark meglát egy képet rólam és Jessie-ről? Segíts, mert nem bírok értelmesen gondolkozni! Mit mondjak neki mégis? Jézusom, ki fog csinálni! Az egész világ előtt leégettem ezzel! Ehhez nem lesz elég egy egyszerű bocsánatkérés! Tudod, milyenek a pasik - ő meg főleg! Mit csináljak???

- Uhh, Row, először is nyugodj meg! - Szakított félbe Van. - Anyám, ilyen lelkiállapotban persze, hogy nem tudsz gondolkozni!

Felvillant az ikon a Facebook oldalamon - levelem jött. Levert a víz. Gyorsan megnéztem, ki írt.

Vincent.

- Ááá, és még ez is!

- Mi van? - Értetlenkedett Van.

- Vince írt, hogy ne engedjem be May-t, de csak azután olvastam, hogy a csaj már elment... Tuti elvitt valamit, amit nem lett volna szabad! - Gyorsan elolvastam az üzenetet, hangosan, hogy Van is hallja. - "Bazdmeg, Row! Folyton a kibaszott FB-on lógsz, és épp most nem néztél rá két napig?????" - Hátradőltem a székemen. - Hát ez remek! Karöltve fognak kinyírni!

- Hé, Row! - Hallottam. - Be tudsz jönni a city-be? Üljünk be valahova!

Pittygeni kezdett a telefonom, jelezve, hogy van egy bejövő hívásom. Vince volt az.

- Van, mindjárt visszahívlak! - Mondtam, majd fogadtam a másik hívást. - Szia, Vince!

- Mi a picsa van veled, Row? - Ordított a telefonba a férfi. - Ne akard már elhitetni velem, hogy rá sem néztél a facebookodra két napja! És mit vitt el az a ringyó? Remélem, még segítettél is neki! Ezért kinyírlak, azt remélem, tudod!

- Hé, álljon meg a menet! - Kiabáltam én is. - Gondolod, hogy beengedtem volna, ha látom, mit írtál? És miért nem hívtál fel, he? Miért a facebook-on írogatsz a kurva telefonoddal? Nehogy már én legyek a hibás!

- Menj a picsába! - Ordította, azzal kinyomta.

- Menj te, bazdmeg! - Mondtam magam elé. A tenyerem nyirkos lett az idegességtől. Gyorsan újra tárcsáztam Van számát. - Na, itt vagyok. Vince leordította a fejem.

- De nem a te hibád, bassza már meg! - Tudtam, hogy Van-t kell felhívnom! - Na, bejössz?

- Nem tudom, mikor érnek haza a fiúk...

- És biztos vagy benne, hogy otthon akarsz lenni, amikor hazaérnek? - Ebben volt valami igazság. - Gyere, talizzunk Pablo-nál, aztán megbeszéljük, jó?

Beleegyeztem. Talán igaza van Van-nek, és már attól is jobban éreztem magam, hogy elmehetek otthonról, és nem kell ölbe tett kézzel hallgatnom az óra ketyegését. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, majd elindultam a buszmegálló felé.

2. A party

Vörös szőnyegen kellett bevonulnunk a hatalmas, fényűző szállodába, ami frusztrált egy kissé, de mivel még mindig sokkos állapotban voltam, hagytam magam vonszolni a barátnőim által. Az agyam teljesen máshol járt: újra és újra lejátszódott a fejemben az a képtelenség, ami velem történt. El sem hittem volna az egészet, ha nincsenek ott a többiek, és nem hívják fel folyton a figyelmemet a történtekre.

Az előtérben hatalmas volt a tömeg, csillivilli ruhák, kivillanó combok, mély dekoltázsok, fogpasztamosolyok, villogó vakuk, pózoló hírességek és félhírességek mindenfelé... A szédülés újra erőt vett rajtam, így felvetettem, hogy kéne keresnünk egy mosdót. Bridge annyira el volt foglalva azzal, hogy minden majdnem-ismerőséhez odaverekedje magát, hogy jobbnak láttam nem zaklatni őt ezzel. Végül Molly felajánlotta, hogy majd ő eljön velem (mert hát a lányoknak muszáj kettesével vécére járniuk). Fogalmam sem volt, hogy a többiek megértették-e, hogy mindjárt jövünk és várjanak meg, de az agyam még mindig nem működött rendesen, és ennek a megfigyelését sok mással együtt felesleges információnak minősítette. Szóval nem törődtem velük. Végül is csak nem fogunk elveszni a tömegben...

Amikor Molly betuszkolt egy ajtón, azt hittem, eltévedtünk. Egy kisebb lakosztálynak megfelelő méretű, tisztaságtól ragyogó, drága csempével borított hatalmas teremben találtuk magunkat, ahol kellemes, lágy zene szólt a rejtett hangszórókból. Körülnéztem, és pár másodperc után leesett, hogy gazdagéknál ezt hívják klotyónak.

Odaléptem az egyik mosdóhoz és a tükörbe bámultam. A kabátunkat leadtuk a ruhatárban, így most csak egy fekete szoknya volt rajtam szintén fekete, pántos felsővel. A bakancsomat egy magas sarkú, hegyes orrú csizmára cseréltem még a koncert után. A többi ruhánkat persze ott hagytuk Bridge öltözőszekrényében.

A vállamra terítettem a pink színű kendőmet és elővettem a sminkcuccaimat a táskámból.

- Az előbb csináltad meg a sminkedet! - Figyelmeztetett Molly, aki vállig érő, egyenes szálú, feketére festett haját igazgatta mellettem.

- Tényleg? - Egy pillanatra farkasszemet néztem a tükörképemmel. Persze lehet, hogy igaza volt, de mivel nem emlékeztem a dologra, jobbnak láttam, ha megnyugtatom magam néhány újabb "ecsetvonással". Na nem mintha szerettem volna a vastag vakolatot az arcomon, de azért a sminket fontos dolognak tartottam mindig is. Végül kissé sötétebbre satíroztam a szemhéjam, és kevertem hozzá még egy kis pinket is, hogy tökéletesen passzoljon a ruhámhoz.

- Jó ez a ruha szerinted? - Kérdeztem Molly-t, aki lenyúlta az egyik szemhéjtusomat és épp azzal variált valamit a sminkjén.

- Persze - mondta olyan hangon, amilyenen a nők csak sminkelés közben képesek beszélni, majd rácsavarta a kupakot a tusra és a tükörből rám pillantott. - Lehetek őszinte?

Ez Molly-nál költői kérdésnek számított - akárcsak nálam -, mivel sohasem hazudtunk volna egymásnak.

- Persze - válaszoltam azért.

- Ne értsd félre, de... úgy látom, nagyon odalettél ettől a dologtól, és meg is értem, meg minden - a szemeit forgatta -, de azzal azért legyél tisztában...

- Juuujj, hát itt vagytok! - Vanessa viharzott be az ajtón és mellénk ugrabugrált szélesen mosolyogva. Rövid, mindenféle színűre festett haja kócosan meredt az ég felé. Elém lépett és két kézzel rázni kezdte a vállam. - Láttam, láttam, láttam!

- Mit? - Kérdeztem megdöbbenve a kirohanásától.

- Jaj, nem mit, hanem kit! - Forgatta a szemeit. - Természetesen Jessie-t! Ki mást? Úúúristeeen, ez nagggyon durva volt! Rooow!!!

A nyakamba ugrott és megszorongatott, pont úgy, mintha megnyertem volna a százméteres síkfutást. Molly a szemeit forgatva nagyot sóhajtott.

- Épp erről beszélek - mondta hangosan, hogy elnyomja Van sipítozását. - Szóval azt kezdtem el mondani, hogy azzal azért legyél tisztában, Row, hogy a pasi mostanra már valószínűleg el is felejtette az egészet... - Van döbbenten nézett rá ezekre a szavakra, de Molly gyorsan folytatta. - Mindezt csak azért mondom, mert nem szeretném, ha idegösszeomlást kapnál, ha Jesse még csak észre sem fog venni, ha elmész mellette, vagy ilyesmi. Persze, lehet, hogy nem így lesz, de azért jobb erre is felkészülni...

- Nem lehetsz ennyire bunkó! - Förmedt rá Van csípőre tett kézzel. - Vagy irigykedsz, vagy mi?

- Ugyan már, Van - szóltam rá. - Igaza van Molly-nak! De megnyugtatlak benneteket, hogy nem fogok idegösszeomlást kapni, legalábbis nem gondolom, hogy fogok. Csak még nem sikerült az agyamnak feldolgoznia... hogy... szóval... azt, ami... történt... és...

- Csak hogy tudd - bökött az ujjával Molly felé Van, mintha meg sem szólaltam volna az imént. - Lehet, hogy Robbie Williams-nél ez divat, de Jessie Wiley tudtommal még soha senkit nem smárolt le a színpadon csak úgy brahiból! Még Bridge-et is megkérdeztem, és ő sem tud ilyesmiről!

Márpedig ha Bridgette nem tud valamiről, ami a zenei szakmával kapcsolatos, akkor az nincs is. Kezdett megint vörös lenni a fejem. Talán egy kicsit több alapozó nem ártana...

- Jól van, meg sem szólaltam! - Válaszolta Molly. - És nem, nem vagyok féltékeny, jézusom...

Az agyam szerencsére hamar kizárta a hangjukat a fejemből, amit nem bántam, mert így sem voltam képes semmire odafigyelni, hát még ha teletömték volna a fejem mindenféle jótanáccsal... Persze tisztában voltam vele, hogy Molly-nak igaza van. Jesse valószínűleg a Birthday Girl-feliratú póló nélkül fel sem fog ismerni, arról nem is beszélve, hogy ha fel is ismerne, akkor is lesz jobb dolga, minthogy velem foglalkozzon. Meg hát tudtommal barátnője is van - egy fehérneműmodell... Ki más...

És hát persze nekem is van pasim. Elfintorodtam, ahogy eszembe jutott Mark, majd dacosan összeszorítottam a fogaimat. Hogy ki lenne borulva, ha tudná, hogy Jessie Wiley megcsókolt! Nem is azon akadna ki, hogy valakivel smároltam, azt betudná annak, hogy sokat ittam, és kitalálna valami nem-veszem-fel-a-telefont, nem-szólok-hozzád vagy elmegyek-és-csak-napok-múlva-adok-életjelt-magamról típusú büntit, amit addig tartana, míg be nem ismerném, hogy én vagyok a hibás. Mindig ez volt a forgatókönyv. Na de hogy pont Jessie! Na, ezen elrágódna egy darabig... "Az a kis buzi!" - ahogy ő nevezte Wiley-t.

- Hahó, föld hívja Row-t! - Legyezgetett a szemem előtt Van. - Mi van, mehetünk, vagy egész éjjel magadat akarod bámulni a tükörben?

Kint még több ember tolongott, mint pár perccel korábban. Egy hatalmas terem felé irányítottak minket, ahol DJ-k szolgáltatták a zenét, színes fények világítottak, és egyelőre mindenki egészen visszafogottan viselkedett. Az egyik pincér tálcájáról lekaptunk három koktélospoharat, majd megkerestük a többieket, akik egy kerek asztal körül ültek. A terem egyik felét ilyen asztalok foglalták el, a másik felét szabadon hagyták - gondolom - táncparkettnek. Az asztalok mögött hosszú, ételektől roskadozó svédasztal húzódott. Eszembe jutott, hogy ma még nem ettem semmit, de mivel a gyomrom helyén egy hatalmas követ éreztem, ezt nem is láttam szükségesnek jelenleg. Csatlakoztunk a többiekhez, akik határozott kérésemre végre leszálltak a Jessie-témáról. Ennek igazán tudtam örülni, mivel elég sokan mocorogtak körülöttünk mindenfelé, és inkább még örültem is neki, hogy már nincs rajtam az a nyamvadt póló, és a legtöbben nem ismernek fel azonnal.

Aztán egy kisebb tömeg közepén én is megpillantottam Jesse-t... Hatalmasat nyeltem, és az agyamat megint elborították az impulzusok, amik úgy egy órája értek: a bőre tapintása, az illata, a szeme villanása, a csókja íze, a hangja, ahogy hozzám beszélt... Behunytam a szemem és mélyen, nagyon mélyen beszívtam a levegőt, miközben éreztem, hogy újra fülig vörösödök. Igaza van Molly-nak: nem csinálhatok hülyét magamból! Nem viselkedhetek úgy, mint egy őrült tinilány, aki nem képes féken tartani a rajongását... Ő egy híresség, én meg egy nyamvadt irodista vagyok, aki véletlenül jókor volt jó helyen - ennyi. Ezt hívják szerencsének.

- Erre jön - hallottam meg Chris hangját, mire kinyitottam a szemem, de csak az asztal lapját bámultam meredten.

- Hagyd már abba! - Sziszegett rá Rosalie, megrázva hatalmas sörényét. Hosszra megegyezett a hajunk, de az övé lángvörös volt, míg az enyém szőke, és neki nagyjából kétszer olyan dúsnak hatott a hajkoronája, mint az enyém. Sosem láttam még ennyi hajat, mint ami neki volt - kivéve persze Bridge-ét, de az övé göndör, apró csigákba tekeredett, és barna volt.

- Látod? Nem is erre jön, két asztallal arrébb ment el - helyesbített Van, de én továbbra sem voltam hajlandó a koktélospohár szélénél magasabbra emelni a tekintetemet. - És ide se nézett! - Tette hozzá felháborodva.

Hangosan kifújtam a levegőt.

- Én pont a svédasztalhoz indultam, velem tart valaki? - Kérdezte Bridge rám kacsintva. Óvatosan elnéztem a válla fölött, és megláttam Jessie-t, aki már ott állt egy tányérral a kezében - és fél tucat lánnyal az oldalán.

- Kösz, de nem - mondtam. Hirtelen dühös lettem. Most egész este ezt fogják csinálni?

- Rendben - vonta meg a vállát Bridge, mint aki megsértődött azon, hogy visszautasítottam. Felállt és elviharzott az ételek - és Jessie - irányába. Követtem a tekintetemmel. Olyan volt ez a nő, mint a milói Vénusz: L-es ruhákat hordott, mégsem láttam nála nőiesebb jelenséget soha életemben. Ő engem, Van-t és Molly-t csak Ropi-Fashion-nek nevezett, amiért nekünk a legkisebb méretek kellettek. Érdekes, ha vele mentem vásárolni, rendesen nyomasztott, hogy nekem mindenből XS-es kell, míg a munkatársaim körében ez volt a legtrendibb dolog a világon.

Eltátottam a számat. Bridge odalépett Ron-hoz, a Midnight dobosához, aki Jess mellett állt egy lépéssel, és belekarolt! Aztán egymásra mosolyogtak és puszit nyomtak egymás arcára, mint a régi ismerősök. Végül Ron megkopogtatta Jesse vállát, aki erre elfordult a negédesen vigyorgó lányoktól, akikkel eddig csevegett, és kezet fogott Bridge-el. Aztán a barátnőm a válla fölött felénk intett...

Azonnali hatállyal a kezembe kaparintottam a koktélomat és kevergetni kezdtem, és a világ minden kincséért sem emeltem volna fel a tekintetemet a színes lötyiből. Az arcom lángolt, ami miatt piszok dühös voltam Bridge-re.

- Te jó ég - hallottam Van sipítozását mellettem. - Bridge odament Jessie-hez, és most errefelé bámulnak! És az ott Rooon! Ááá, nem hiszem el! Ú, az a pasi... Row, ez tuti téged néz!

Na, hát ez fantasztikus! Az összes lány egy emberként bámult Bridge-ék felé - csak én nem. Kicsit átlátszó. Van-re pillantottam, mintha éppen valami fontosat akarnék mondani neki - legalábbis reméltem, hogy távolról úgy néz ki a dolog.

- Van, befejeznéd, kérlek? - Szűrtem a fogam között. - Semmi szükség erre a cirkuszra! Meg fogom mondani Bridge-nek is, hogy ha nem fejezi be ezt a hülyeséget, akkor felállok és hazamegyek!

- Ugyan már, Row - mondta Rosalie. - Inkább fejezd be te! Mit foglalkozol velük? És miért zavar egyáltalán? Tényleg nagy mázlista vagy, vedd tudomásul! De ha már benne voltál a dologban, viseld a következményeit!

Eltátottam a számat, mert erre még Molly is felhúzta a szemöldökét és bólogatott.

- Hogy ti milyen jófejek vagytok! Hé! - Kiáltottam rá az egyik mellettünk elhaladó pincérre. - Kettőt kérek szépen!

Lepakolt elém két Sex on the Beach koktélt és elvitte az üres poharamat.

- Jááájj, nem lesz ennek jó vége! - Nevetett fel Christina. - Row, hagyd a fenébe! Csak vicc az egész! Inkább örülj neki, és legyél boldog! Az a seggfej Mark meg meg is érdemli, ne is törődj vele...

Na, kösz, hogy eszembe juttattad - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, csak dacosan a poharamba süllyesztettem a tekintetemet, és nem voltam hajlandó egyikükkel sem szóba állni. Ez végül hatásos volt, mert egy idő után leszálltak rólam. Végül sikerült nekem is feloldódnom, és bár szemmel tartottam Jessie-ék asztalát, lassan megnyugodtam, mert a férfi felénk sem nézett. Körüldongták a mindenféle és megszámlálhatatlan mennyiségű lányok, és már nem is bántam, hogy így alakult a dolog. Egyáltalán nem vágytam volna arra, hogy minden nő undok, a pasik meg lesajnáló tekintettel méregessenek.

Egy idő elteltével a koktéloknak köszönhetően már hangosan, a zenét túlkiabálva beszélgettünk az asztalunknál, egymást ugrattuk és Bridge történetein nevettünk, aki szinte minden jelenlevőről tudott valami jó kis pletykát. Végül kitaláltuk, hogy ideje lenne elmenni táncolni kicsit. Ekkor Jessie-t már vagy fél órája szem elől tévesztettem. Sajnálattal vettem észre, hogy zavar, hogy nem tudom, hol van, hülyének éreztem magam emiatt, és megpróbáltam nem foglalkozni vele. Épp a The Time című Black Eyed Peas szám mixét nyomták, amikor arra lettem figyelmes, hogy Ron tűnt fel a közelünkben Simon-nal - a szintetizátorossal - együtt. Bridge bemutatta őket nekünk, mire Ron megjegyezte, hogy a Birthday Girl feliratú pólóm nélkül alig ismert meg. Erre gyorsan rávágtam, hogy nem is baj. Úgy láttam, nem érti, miért mondom, de nem firtatta a dolgot. Végül a fiúk elvonultak, mi meg visszamentünk az asztalunkhoz.

- Valaki egy kis nasit? - Kérdeztem a svédasztal felé mutatva, mert most már tényleg úgy éreztem, hogy ennem kell valamit, ha nem akarok elájulni.

- Hozhatnál abból a rákból, ami ott van a végén! - Mutatta Molly. Van és Chris elvonultak, valószínűleg a vécére, a többiek meg semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy felkeljenek az asztaltól.

- Oké, rendben - elindultam az asztalok között szlalomozva, magamban duzzogva, amiért most cipelhetem a rákokat Molly-nak. Majdnem sikerült hasra esnem valamiben - mert persze ha megpróbálsz a legtermészetesebben és legnormálisabban közlekedni tíz centis tűsarkakon, akkor tuti ott lesz valami a lábad ügyében, hogy megbotolhass benne -, amikor felpillantottam, és két asztallal távolabb megláttam Jessie-t egy fekete bőrű nővel az oldalán, ahogy épp... a svédasztal felé igyekeznek. És persze amint rápillantottam, abban a másodpercben fordította felém a tekintetét. Erre én természetesen azonnal elkaptam az enyémet, de azt még láttam, hogy lehengerlően elmosolyodott.

Ez nem lehet igaz!

A szívem persze azonnal ki akart ugrani a mellkasomból, és a kendő is lecsúszott a vállamról. A szemem sarkából láttam, hogy a férfi enyhén irányt vált és felém közelít - a nő meg utána. Te jó ég...

- Szia, Row - lépett mellém Jesse. Ráemeltem a tekintetem és megpróbáltam nem széjjelcsúszni. Minden, amit eddig kemény erőfeszítéssel próbáltam kitörölni az emlékezetemből, hogy képes legyek normálisan viselkedni, a semmibe foszlott.

- Helló - mosolyogtam vissza. - Hű, emlékszel a nevemre? Ez... igazán... megtisztelő.

Uramisten, micsoda baromság! Legalább ne szólalnék meg... Jesse felhúzta a szemöldökét.

- Miért ne emlékeznék rá? - Majd a nő felé fordult. - Row, ő Catherine Sambrell, a menedzserem. Cat, ő pedig Row... Öhm... Látod, a többi részére tényleg nem emlékszem!

- Persze, mivel nem is mondtam - tuti, hogy lángol az arcom. Nem baj, a koktélokra kell fogni! - Rowena. Wilson.

- Örvendek, Row - mosolygott rám kedvesen Catherine, és megrázta a kezem. - Most... mennem kell, de biztosan összefutunk még! - Azzal elsietett mellőlünk.

- Szóval, azt hiszem, én is kezdhetném elölről ezt a bemutatkozás-dolgot - nézett a szemembe Jessie, mire éreztem, hogy tuti elolvadok. Gyorsan elfordultam.

- Felesleges. Nem hiszem, hogy van olyan ember a környéken, aki nem tudja a nevedet - fogtam egy tányért, és nekiálltam megkeresni a rákokat. Ő is felemelt egy tányért és egy villát, és követett. Fogalmam sem volt, hogy kéne viselkednem vele, ezért csak rámosolyogtam, majd megint elfordultam, mert olyan nyíltan és kedvtelve nézegetett, hogy attól nem volt nehéz zavarba jönni. Főleg nekem.

- Nagyon csinos vagy - mondta furcsán komolyan. Ó, hát persze! Csini vagy, én meg híres... van pár órád? Épp mérlegelni kezdtem a prokat és a kontrákat, hogy vajon mibe menjek bele és mibe ne, mi az, amivel még nem csinálok oltári hülyeséget, amikor megéreztem, hogy az ujjai a nyakamhoz érnek, ahogy egy hajtincset arrébb igazított.

Nyugi, nyugi, nyugi!!!!!

- Nem akarlak zavarni - mondta ugyanolyan komolyan.

- Ó, dehogy, nem zavarsz - vágtam rá azonnal, amit abban a pillanatban meg is bántam. Vagy nem? Szinte láttam, ahogy a kisördög és az angyalka vérre menő küzdelmet folytatnak a lelkemben. - Csak... - mély levegőt vettem és egy pillanatra lehunytam a szemem, majd a szemébe néztem és halkabban folytattam. - Kicsit zavarban vagyok, ennyi!

- Na de miért? - Mosolygott értetlenül, majd megcsóválta a fejét. Azt hiszem, sikerült elszúrnom. Remek, gratulálok, Row!

- Csak nem szoktam idegenekkel csókolózni, ennyi - vágtam rá gyorsan. - Ne haragudj, tényleg örülök, hogy megismertelek, mert... - momentán bazira szerelmes vagyok beléd... (persze ezt csak gondoltam, miközben próbáltam kitalálni, mit is mondjak) - régóta nagy rajongótok vagyok. Csak nem számítottam olyasmire, hogy... felhívsz a színpadra... pont engem... öhm...

Jessie hangosan felkacagott.

- Aha, értem - pillantott rám huncut mosollyal, majd egészen közel hajolt hozzám, éreztem a leheletét a nyakamon, amibe beleborzongtam. Ez lehetetlen!!! - Nem kérem, hogy elhidd, de elárulok valamit! - Lassan visszaigazította a vállamra a kendőt, ami valamikor megint lecsúszott. - Én sem számítottam rá, hogy egy ilyen szempárral találom szembe magam. És ne haragudj, nem szokásom... csak úgy megcsókolni senkit. De nem tudhattam, hogy találkozunk-e még, és kényszert éreztem rá.... valami miatt.

A szemembe nézett, és veszélyesen közel voltunk egymáshoz. Lassan elfordítottam a tekintetem.

- Jessie, helló! - Hallottam egy csilingelő szopránt a hátam mögül. - Tiffany vagyok! Úgy örülök, hogy megismerhetlek!

Gyorsan a férfire mosolyogtam, majd arrébb léptem, teret engedve a két leányzónak, akik észre sem vették, hogy mi éppen... beszélgetünk. Pakoltam egy kis rákot a tányéromra, majd visszasiettem az asztalunkhoz, ahol a lányok tiszta extázissal fogadtak. Kórusban kérdezték, hogy mi volt ez, miről beszéltünk, és azonnal mondjak el mindent. Innentől már hiába kértem őket, hogy szálljanak le rólam, eszük ágában sem volt.

Több alkalom nem adódott, hogy Jessie közelébe kerüljek a partin, bár néhányszor észrevettem, hogy engem figyel. Végül győzött a agyamban a kisangyal: valószínűleg minden lánynak ezt a szöveget nyomja le. A keserűség és a boldogság furcsa keveréke mardosott belülről, és egy idő után mindannyian jobbnak láttuk indulni. Persze, elvileg maradtam még volna - de ugyan minek? Jessie körül ott tolongtak az újabb és újabb lányok, és nekem eszem ágában sem volt beállni a sorba. Láttam, hogy látta, hogy elindultunk. Rápillantottam, és pár másodpercig bámultam azokba a gyönyörű szemekbe, hogy jól elraktározhassam őket az agyamban, majd csatlakoztam a többiekhez.

Aznap Molly-nál aludtam, és szörnyen éreztem magam. Valami furcsa érzés kavargott bennem, ami nem hagyott pihenni és ellazulni. Végül az alvás sem hozott megkönnyebbülést, mert szörnyű hülyeségeket álmodtam össze, és reggel úgy éreztem magam, mint akit háromszor megrágtak és négyszer kiköptek. Undorító volt minden: a világ, a napsütés, a fejfájás és én magam is...

1. Vigyázz, mit kívánsz...

Másfél hónappal ezelőtt történt.... Egész pontosan negyvennégy napja, 2011. december 9-én, pénteken.

Aznap volt a születésnapom. Rosalie, Chris, Bridge, Molly és Van - a barátnőim - életem addigi legfergetegesebbnek ígérkező meglepetésével készültek, amire ugyan elég hamar rájöttem, de ez korántsem vette el a dolog értékét. Sőt: csak még jobban be voltam zsongva! Mivel éppen ezen a napon lépett fel a kedvenc poprock együttesem a városban (ráadásul lemezbemutató koncert, nem "holmi" turné keretében!), egyikük sem gondolkozott túl sokat azon, minek is örülnék a legjobban annak alkalmából, hogy betöltöm a huszonhetedik életévemet. Bridge pedig hol máshol dolgozna, mint szervezőként egy produkciós irodában - és véletlenül pont annál az óriáscégnél, akik a Midnight lemezbemutatóját is bonyolították. Így adott volt a szitu, szinte az ölükbe pottyant a megoldás. (Na, és vajon nekem mennyit kellett gondolkoznom rajta, mi is lehet az a fergeteges meglepi?...)

Majdnem három hónapon keresztül törtem a fejem, mit is vegyek fel (mintha nem lenne mindegy abban a hatalmas tömegben, amit be akartak passzírozni a csarnokba), ezerszer meghallgattam az összes Midnight cédémet, rongyosra néztem a klipjeiket a neten, és ezek után nem meglepő módon folyton Jessie Wiley-val, az énekesükkel álmodtam... Nagyon reménykedtem benne, hogy nem tér vissza gyerekkori rossz szokásom, az álmomban beszélés, mert elég kínos lett volna megmagyarázni Mark-nak, a pasimnak, miért is nem az ő nevét sóhajtozom...

Mark-kal szeptemberben volt a kilencedik évfordulónk. Akkor jöttünk össze, 2002. szeptember 30-án. Persze ezt ő valószínűleg nem tudja. Mármint a dátumot, mert hát minek is az ilyesmit megjegyezni? Nekem is csak azért ragadt meg az agyamban, mert "minden hülyeséget megjegyezek" - legalábbis szerinte... Hiszen elég nagy idiótaságra vall nem elfelejteni, hányszor és kikkel is csalt meg ezalatt a néhány év alatt, hányszor felejtette el a születésnapomat, hányszor felejtett el hazajönni vagy hányszor "merült le" a mobilja pont akkor, amikor sürgősen más dolga akadt, mint amit előre megbeszéltünk - és még sorolhatnám.

És hogy akkor miért voltam vele még mindig?

Elég sokat gondolkoztam ezen az elmúlt időszakban, és több lehetséges válasz is felmerült bennem. Az egyik, hogy azért, mert szeretem. Igaz, hogy rengeteget bőgtem miatta, mert szörnyen paraszt tud lenni sokszor, de tudtam, hogy ő is szeret, csak... nehéz eset, na. Tíz évvel idősebb nálam, ráadásul zenész - kell ennél több? A másik lehetséges válasz, hogy azért, mert megszoktam már ezt a helyzetet. Ismerem őt, a barátait, a szüleit (nagy élmény mindegyik), és nincs kedvem végigkínlódni valaki mással ezt az egész megismerkedés-összeszokás procedúrát... Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer négy hónapra szakítottunk. Elhagytam őt, mert úgy éreztem, nem bírom tovább - ő meg visszasírta magát. El akartam hinni, hogy szeret, és el is hittem.

Amúgy azt hiszem, kissé belefáradtam már a vele való folytonos küzdelembe, és megtanultam együtt élni a helyzettel. Nekem ez már természetes volt. Sokat voltam egyedül a házban, amit a város szélén béreltünk, mert vagy próbálni voltak, vagy koncertturnén, vagy valami hasonló - ha nem, akkor meg nálunk bandáztak, ami a fősulis éveim alatt például kifejezetten zavart. Az évfolyamtársaim odáig voltak, hogy Mark Hammon a pasim, és mindegyikük a barátnőm akart lenni, csak hogy találkozhasson a fiúkkal. Én azonban utáltam ezt az egészet, így a gimi óta nem voltam hajlandó senkivel összebarátkozni. Maradt a hatosfogatunk, ami eddig mindig állta az idő próbáját.

És ez a hatosfogat december kilencedikén ott állt a VIP bejáratnál, tetőtől talpig a legcsodálatosabb cuccaiba felöltözve (értsd: farmer, bakancs meg valami póló a télikabát alatt), és rettentő izgatottan (és széjjel fagyva a hóesésben) vártuk, hogy Bridge előkeresse a táskája mélyére süllyesztett belépőinket. Végül diadalmasan szétosztotta a nyakba akasztható műanyag kártyákat, majd a hatalmas termetű biztonsági őrök szigorú és lenéző pillantásaitól kísérve bemasíroztunk az épületbe.

Bridge szakértelmének köszönhetően megszerezte nekünk a legjobb helyet, közvetlenül a színpad előtt. Mielőtt azonban kimentünk volna a küzdőtérre, lepakoltuk a cuccainkat a személyzeti öltözőben, és a csajok rámerőszakoltak egy "Birthday Girl" feliratú, csillivilli strasszokkal kirakott pólót, ami végül is elég jól nézett ki a világos színű, enyhén szétszaggatott csőfarmeremmel. Aztán gyorsan koccintottunk még egyet (ki tudja már, hányadszor aznap este), és enyhén illuminált állapotban, egymásba kapaszkodva és hangosan örömködve vonultunk le a színpad elé. Rettenetesen boldog voltam és büszke arra, hogy a legjobb helyen tombolhatok a legjobb zenekar legújabb számaira - és mindezt a legjobb barátnőim körében, a születésnapomon...

A koncert fergeteges volt, a hangulat fantasztikus, az pedig, hogy Jessie gyakorlatilag az orrom előtt énekelt, leírhatatlan... Teljes extázisban voltunk mindannyian, táncoltunk, énekeltünk, bolondoztunk.

Aztán következett az a szám, ami éppen a legnagyobb kedvencem volt - persze nem csak nekem... Hetek óta vezette vele a Midnight a slágerlistákat, és otthon is csak maximum hangerőn voltam képes hallgatni, annyira imádtam. És ekkor...

Jessie teátrális műsajnálkozással közölte, hogy a vokalistája épp nem ér rá, így kéne neki valaki, aki beszáll helyette. Azt a sikítást, ami betöltötte a csarnokot ezekre a szavakra! Minden nőnemű lény kapálózva nyomult a színpad felé, csak hogy őt válassza ki Wiley. És ekkor a barátnőim - mintha összebeszéltek volna - előretuszkoltak és minden erejüket beleadva mutogattak rám. De nem is ez volt a legmeglepőbb - hiszen megszoktam már, hogy beszámíthatatlanok -, hanem hogy Jessie szeme megakadt rajtam. RAJTAM! Éreztem, hogy fülig vörösödök, mert ez a pillantás eleve felért egy endorfinrobbanással, mégis próbáltam elfordulni, hiszen én nem tudok énekelni, főleg nem ennyi ember előtt, és főleg nem Jessie oldalán...

Aztán, mintha lassított felvételt láttam volna, a férfi ellenállhatatlanul elmosolyodott - RÁM MOSOLYGOTT!!! -, majd kinyújtotta felém a kezét, miközben elém lépett a színpad széléhez. Valami olyasmit mondott a mikrofonba, hogy "nocsak, valakinek ma van a születésnapja", vagy ilyesmi, de a sikítozástól és a sokktól nemigen hallottam. A többiek egészen a színpadhoz préseltek. Egy ideig csak bámultam Jesse kezét, majd feladtam a tiltakozást. Végül is igazuk volt a csajoknak: ilyen lehetőség csak egyszer adódhat az ember életében.

Felnyújtottam a kezem és a férfi csuklója köré fontam az ujjaimat, miközben próbáltam nem elájulni. Kicsit szédültem, amit szerettem volna az elfogyasztott alkoholnak betudni. A lányok segítettek - fellökdöstek a színpadra -, így hamarosan ott álltam a reflektorfényben - annak a férfinak a kezét fogva, akiért tinilány módjára képes voltam évek óta rajongani (Mark legnagyobb utálatára).

- Szia, Jesse vagyok - mosolygott rám a férfi (mintha nem tudnám...), majd a mikrofonba beszélve folytatta. - Megtudhatnánk a neved, szülinapos lány?

- Row - gyorsan megköszörültem a torkom, amit eddig nem nagyon kíméltem. Nem tudtam, hogy leszek képes így végigénekelni egy dalt, főleg, hogy a szívem is majd' kiugrott a helyéről. - Row vagyok.

Elmosolyodtam, közben automatikusan végigfutott a tekintetem Jesse meztelen felsőtestén. Mindkét karját végig tetoválások borították, de jutott belőlük a mellkasára és a hátára is. Fantasztikusan nézett ki, és ezt a látványt csak fokozták kékesszürke szemei és rövidre nyírt, szinte fekete haja.

Amikor a zenekar az első akkordokat kezdte játszani, jobbnak láttam becsukni a szemem. Szerencsére pár másodperc elég volt hozzá, hogy magával ragadjon a fergeteges, pörgős ritmus, és hálát adtam már azért is, hogy kissé spiccesen kerültem ebbe a helyzetbe. Fogalmam sem volt, milyen produkciót nyújtottam a színpadon, de nem lehetett annyira szörnyű, mivel a szöveget álmomból felébresztve is kívülről fújtam, és bár nem voltam született énekesnő, néhány évig tanultam azért ilyesmit is...

De nem is az énekteljesítményem volt az oka, hogy két perc múlva már senki sem emlékezett arra, hogy egyáltalán hallották a hangomat. Magamon kívül, boldogan mosolyogva konstatáltam, hogy már vége is az egésznek, amikor Jessie mellém lépett és átölelte a vállamat. Valamit magyarázott a mikrofonba arról, hogy milyen fantasztikusan énekeltem (pfff...). Próbáltam nem elájulni attól, hogy hozzám ért, és a barátnőim arcát kerestem a reflektorfény hatósugarán túl, amikor a férfi megfogta a kezem, maga felé perdített, majd szorosan átölelt - és megcsókolt... Hosszan, lágyan, határozottan, fantasztikusan...

Annyira meglepett a dolog, hogy totálisan leblokkolt az agyam, és minden mozdulatom ösztönös lett. A mellkasának támaszkodva, behunyt szemmel viszonoztam a csókot, majd amikor vége lett és kinyitottam a szemem, a színpadot csak vörös fényekkel világították meg, és az egész tömeg őrjöngött. Valószínűleg bambán és elég meglepetten bámulhattam Jesse arcába, aki lassan elengedett, majd rám kacsintott és a nyakamban lógó VIP-belépőre mutatott.

- Találkozunk a bulin! - "Súgta" a fülembe.

A következő, amire emlékszem, hogy megint a színpad mellett állok a lányok között, akik magukból kikelve, egyszerre magyarázva próbálták túlkiabálni a zenét, de fogalmam sem volt, miről beszélnek. Azt hiszem, sokkot kaptam.

A koncert után az öltözőben leültem a földre és csak bámultam magam elé. Megittam még egy felest, mire sikerült annyit kinyögnöm, hogy "aztakurva". Szerencsére a csajok már ismertek annyira, hogy ebből mindent tökéletesen megértsenek. Összekapartak a földről és valahogy sikerült rendbe szednem magam és átöltöznöm, mielőtt elindultunk a közelben lévő szállodába, ahol a lemezbemutatók után szokásos hatalmas partit tartották a zenekar tagjai, a producereik és egy csomó híres vagy gazdag ember.

Bridge hatalmas szülinapi bulit szervezett nekem...