Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, hogy szinte még a szemeimet sem volt időm teljesen kinyitni - főleg, hogy a vastag sötétítő függönyök résén beszűrődő egyetlen, élesen ragyogó napfénycsík így ülve éppen az arcomra esett, és belesütött a szemembe. A hirtelen mozdulatra ráadásul mintha egy éles kést döftek volna a koponyámba, vagy mintha az egyszerűen csak szét akart volna robbanni. Fájdalmasan a halántékomhoz szorítottam a kezem, ekkor azonban a csuklóm tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen.
Csukott szemmel, összeszorított szájjal ültem egy darabig, miközben éreztem, hogy a harag mérges íze sebesen kúszik fel a torkomon. Valami mély keserűséget éreztem és feneketlen ürességet, amitől tombolni támadt volna kedvem - ha nem lüktetett volna annyira a fejem és a csuklóm. Végül - minden fájdalmammal dacolva - a szemeim mégis kipattantak, és a fejemet az ajtó felé kaptam. Beszélgetés hangjai szűrődtek be, mászkálás, pakolás...
Lassan letettem a lábamat a földre, majd kikeltem az ágyból és az ajtóhoz osontam. A fülemet egészen az ajtóréshez szorítottam, és úgy hallgatóztam, mint a kisgyerekek karácsonykor.
Mark!
Lenyomtam a kilincset, nem törődve semmiféle fájdalommal és azzal, hogy is nézhetek ki éppen - pedig este még a sminkemet sem mostam le, ami bizonyára csodálatosan mutatott mostanra az arcomon... és az ajtó nem nyílt ki. Mivel a fejem kissé kába volt, beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy engem bizony bezártak ide. Amikor pedig ez a tény végre tudatosodott bennem, a koponyám mintha tényleg apró darabokra repedt volna szét - behunytam a szemem és lecsúsztam a fal mellé, miközben egyre sűrűbben nyeldekeltem, hogy csillapítsam a gyomrom liftezését. Olyan rosszullét tört rám, hogy hirtelen nem tudtam semmivel foglalkozni azon kívül, hogy a testem (vagy a lelkem?) egyensúlyát legalább nagyjából egyenesbe hozzam, és képes legyek a legegyszerűbb értelemben véve bármire is mondjuk a lélegzésen kívül. Remegtem, mint egy nyárfalevél, kivert a hideg veríték, háborgott a gyomrom és az egész szoba forgott velem. Minden erőmmel arra kellett koncentrálnom, hogy nehogy kidobjam a taccsot, így még arra sem futotta, hogy dörömbölni vagy kiabálni kezdjek, hogy azonnal engedjenek ki innen - de még arra sem volt erőm, hogy egyáltalán elgondolkozzak rajta, mi is történt odakint.
Hosszú percek telhettek el, vagy talán fél óra is, mire annyira kezdett lenyugodni a bennem dúló háború, hogy meg mertem kockáztatni egy mély sóhajt, majd miután ez nem súlyosbította a múlófélben lévő rosszullétemet, megpróbálkoztam a szemeim kinyitásával is.
Úgy ment minden, mint az ágyba... szóval, minden simán ment, így végül fülelni kezdtem, de semmit nem hallottam. Mintha csak az előbbi hangok, amik kiugrasztottak az ágyból, nem is lettek volna valóságosak, mintha csak képzelődtem volna. Feltérdeltem, majd lassan felálltam, és lenyomtam a kilincset.
Az ajtó kinyílt.
Kis ideig csak álltam és zavartan bámultam a folyosóra, de nem hallottam beszédet vagy mozgást, főleg nem olyan hangzavart, amire az előbb (vagy ki tudja, mikor) felébredtem. Kiléptem az ajtón és lassan elindultam lefelé a lépcsőn. Csak Mark egyik kinyúlt pólója volt rajtam meg egy vastag zokni, a köntösöm valahol a szobában maradt, és bár a levegőt kifejezetten hidegnek éreztem, nem mentem vissza érte. A földszintre érve már rendesen fáztam, és éreztem, hogy az átizzadt póló vékony anyaga a bőrömre tapadt. Mivel senkit nem láttam sehol, és a fejem továbbra is zakatolt, visszaindultam az emeletre, hogy a fürdőben lévő szekrényből előkotorjak valami erősebb, migrénre való fejfájás-csillapítót. Szerencsére szinte azonnal a kezembe is akadt egy dobozzal, amiből rögtön kettőt be is vettem.
Aztán hirtelen mintha a villám vágott volna belém, úgy ért a felismerés: fogalmam sem volt, mennyi az idő, de szinte biztos voltam benne, hogy megint elaludtam, arról nem is beszélve, hogy halványlila gőzöm sem volt, hova tettem a telefonom.
- Uramisten! - Kaptam a szám elé a kezem. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz!!! Igen, tegnap este még megvolt - a nappaliból beszéltem Bridge-dzsel... Megfordultam és futva indultam a lépcső felé, majd beviharzottam a nappaliba. A koponyám továbbra is szét akart robbanni - mennyi idő kell vajon ennek az extra hatékony tablettának, hogy kifejtse a hatását? -, de nem törődtem már semmivel. Először az asztalhoz ugrottam, majd a kanapét forgattam fel (Vince mintha itt aludt volna, legalábbis erről tanúskodott egy itt felejtett takaró és a gyűrött díszpárna), végül letérdeltem és benéztem az asztal, a fotelek és a kanapé alá - sehol semmi.
- Jaj, ne! - Éreztem, hogy már megint kezdek mérges lenni, és a keserűség is újra a torkomat mardosta. Fogtam az egyik földre pottyant díszpárnát, és néhányszor jól hozzávágtam a kanapé széléhez, mielőtt dühösen áthajítottam volna a szobán. Ahogy a fejfájásom egyre gyengült, úgy éreztem magam egyre eltökéltebbnek, hogy valamit tönkretegyek. Fújtatva félrefordítottam a fejem.
A tekintetem a dolgozószoba résnyire nyitva hagyott ajtajára esett. Fogalmam sem volt, miért, de feltápászkodtam, odamentem és belöktem az ajtót. Aztán csak álltam és bámultam - szinte minden hangszer eltűnt. Azaz Mark hangszerei eltűntek. Odaléptem a nagy szekrényhez, aminek nem is olyan régen sikerült nekizuhannom, és kinyitottam. Üres volt - Mark holmijai eltűntek. Visszamentem a nappaliba és kinyitogattam a szekrényeket - Mark majd' minden cucca eltűnt.
Teljesen elfeledkeztem a telefonomról, a főnökömről és az interjúról, sőt, egész egyszerűen minden gondolat elillant a fejemből. Újra visszamentem a szobámba - igen, nagyon úgy tűnt, hogy ez már csak az én szobám -, és odaléptem a beépített szekrényekhez. Mindet kinyitogattam, amikben Mark a ruháit tartotta - természetesen mind ott volt.
Nem tudom, hogy a gyógyszer okozta-e, vagy az újabb sokk, de valamiféle különös, letargikus zombiállapot telepedett rám. Egy ideig csak álltam a férfi ruháit bámulva és azon gondolkoztam, hogy vajon mi is juthatott eszembe az előbb, valamikor. Aztán megfordultam és lassan, kimért tempóban bevonultam a fürdőszobába. A fejem mintha megint rákezdett volna a lüktetésre, és a hideg is rázni kezdett. Ledobtam magamról az átnedvesedett pólót, egyszerűen csak a fürdő közepére, majd a bugyimat és a zoknimat is mellé, és beálltam a zuhany alá.
Lassan, ráérősen megmostam a hajam, az arcom, és alaposan lesikáltam magam a szivaccsal. Mikor végeztem, kicsavartam a vizet a hajamból és elhúztam a zuhanyfüggönyt - amit abban a pillanatban vissza is rántottam.
- Ó, bazdmeg, Vince! Kopoghatnál! - A férfi éppen abban a pillanatban lépett be az ajtón, amikor én végeztem a zuhanyzással. A mérges, fémes íz erre a nem várt kis közjátékra újra a torkomba kúszott, így nyeltem egyet. A csak nagyon enyhén áttetsző zuhanyfüggönyön keresztül láttam Vince körvonalait, aki egy pillanatra megtorpant az ajtóban, végül azonban belépett.
- Be sem csuktad az ajtót, Row - mondta kimérten. - Talán azt is gondolhattam volna, hogy direkt hagytad nyitva.
- Nem! Természetesen... - véletlenül? Hát ez nagyon hülyén hangzott. - Csak... elfelejtettem becsukni. Kimennél?
Láttam, hogy a törölközőszárító felé lépett, levette az egyik fürdőlepedőt, majd megállt velem szemben, a függöny túloldalán. Innen nézve már kissé túlzottan is áttetszőnek láttam az anyagot, de ahogy néztem, Vince nem is fordította felém az arcát, csak benyújtotta a törölközőmet a függöny mellett. Kikaptam a kezéből és magam elé szorítottam - mintha bármit is érnék már vele. Elrebegtem egy alig hallható "kösz"-t, majd gyorsan szárítkozni kezdtem.
- Miért zártál be a szobába? - Kérdeztem végül, mert eléggé zavart, hogy Vince ott áll, pár lépésre tőlem.
- Nem tudom, miről beszélsz - válaszolta. - Nem zártalak be. Tudod, hogy szorul az ajtó. Viszont beszéltem a főnököddel, azzal a... Paul Doherty, vagy ki, ugye?
Megállt bennem az ütő - még az ajtót is elfelejtettem hirtelen.
- Micsoda? - Kérdeztem élesen és egészen tisztán - és mintha erre a mondatra a fejem is kitisztult volna.
- Mondtam neki, hogy nem óhajtasz beszélni erről a patkány-témáról, és hogyha bármivel próbálkozik, előbb gondolja át ezerszer, hogy biztosan megéri-e majd - folytatta a férfi szenvtelen, mély hangon. Magam köré tekertem a törölközőm és elrántottam a zuhanyfüggönyt. Éreztem, hogy a hajamból a hátamra és a karomra folyik a víz, de nem foglalkoztam vele. Vince-re meredtem, aki állta a tekintetemet, és azt a kihívó, kemény és dacos élt láttam megcsillanni a tekintetében, amivel egyértelműen azt üzente, hogy felesleges ellentmondani vagy vitatkozni - úgyis az övé az utolsó szó. Összeszorítottam a fogam - hirtelen mindent megértettem.
- Hol van a telefonom? - Kérdeztem, miközben kiléptem a zuhanyzóból.
- Jó helyen - válaszolta, és megfordult, hogy ott hagyjon, mintha legalábbis ez a válasz kielégítő lehetne számomra.
- Hé! - Indultam utána és éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. - Vince! Add ide azt a nyomorult telefont, jó?
- Rendben - mondta, de hátra sem fordulva lekocogott a lépcsőn. Dühösen fújtattam, végül követtem.
- Elárulnád, hogy miért beszéltél a főnökömmel? - A konyhában értem utol a férfit, aki kivette a tejet a hűtőből, és beleivott a dobozba. Összehúztam a szemöldököm, de most fontosabb dolgom is volt, mint hogy ezzel foglalkozzak - mindenesetre megjegyeztem, hogy nekem abból már nem kell innom. Vince visszatette a tejet, majd szembefordult velem, és bekapott egy szem vajas kekszet.
- Ő hívott.
- Ó. Téged? - Keresztbe fontam a kezem a mellkasom előtt - mert megint fázni kezdtem -, vigyázva, hogy nehogy lecsússzon a törölköző. Vince a szemét forgatta.
- Valójában veled akart beszélni, de a mobilod mellettem volt, te meg... - felmutatott az emelet irányába, és bekapott még egy kekszet.
- És te felvetted - mélyet sóhajtottam, majd megfordultam és visszaindultam a fürdőbe. - Végül is tök mindegy.
- Ahogy mondod - hallottam még a hátam mögül, de nem törődtem vele.
Felszedtem a földről a szétdobált ruháimat és betettem őket a szennyeskosárba. Letöröltem a párát a tükörről, majd farkasszemet néztem azzal a valakivel, akit ott láttam.
Üresség, káosz, halálos nyugalom és mérhetetlen feszültség, tehetetlenség és kirekesztettség, magány és menekülés - olyan volt minden pár napja, mintha egy hullámvasúton ülnék. A gondolataim, az érzéseim, az emberek reakciói - a múltam, a jelenem, minden.
Hol vagyok most, amikor annyira szükségem lenne magamra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése